Az utolsó pillanatban, edzés közben egy barátomtól tudtam meg, hogy ezen a héten zajlik az Elte kollégiumi rendezvénye, ahol kedden a Quimby lép fel. Nosza, ott a helyem, elvégre Gödöllőn is jó volt. A tizenegyre meghirdetett kezdés nem ígért sok jót, mivel a másnap reggeli 6:20-as brüsszeli gépre már megvolt a jegyem. A rock-and-roll életforma sok önfeláldozással és szenvedéssel jár, ugye. Ezért aztán nem hallgattam az intésre, miszerint "oltsd el a lámpát, kicsit hagyd pihenni az agyad, lassíts le egy percre ember, leelőzted magad", hanem elindultam az éjszakába. Mert végülis "tudod, hogy nem tart örökké, hiszen volt már annyi jel, ami egyszer volt, újra nem jön el."

A kezdés előtt már sűrű tömegben álltak az egyetemisták a nagyterem zárt ajtaja előtt, a hangulat is eléggé emelkedett volt, csak hajlott koromra való tekintettel furakodtam előre. Elvégre a rossz szemeimmel csak az első sorból látok valamit, meg így legalább néhány képet is csinálhattam emlékbe az unokáknak.

A nagyteremben aztán eléggé befűtött a tömeg, Tibi el is ismételte a globális energiaválságra kitalált megfejtését: jöjjünk össze télen, sokan, kis helyen, és bugizzunk. A kordon mögött a biztonságiak folyamatosan fekvenyomtak, hogy be ne dőljön a rács, tisztára, mint Várpalotán. Líviusszal szembeni - dobolásügyileg kritikus - helyemet rendben elfoglaltam, Dávid vissza is köszönt a bejövetelt követően, elvégre három napja találkoztunk Gödöllőn, még rémlett neki a sok tinilány közül kilógó ábrázatom.

A hangulat zúzósabb volt, mint Gödöllőn, bár felesleges összehasonlítgatni. Minden köncert kicsit máshogy jó, de itt azért jobban megvadult a tömeg. Ment a tipródás rendesen, a homlokomon gyöngyözött az izzadság az ugrálások alatt és a délutáni edzést is jól kiegészítette a rácsba kapaszkodás, mell-kar nap volt, na. Az új számokat már nagyrészt régi ismerősként köszöntöttem, mivel már megvettem a lemezt, de még nem sokan énekelték velem a szövegeket. Lesz ez még jobb, mert az új számok is nagyon jók, vegyétek kettesével, hogy legyen tartalék. Líviusz néhány speciális piros tangát is bepöckölt a közönség közé, de ezt a koncepciót eleve hibásnak éreztem, ennek fordítva kéne történnie, nem? Legközelebb a csajok dobálják a tangákat a színpadra, ha már rock-and-roll...

Aztán ismét bizonyítást nyert, hogy létezik olyan nő, aki képes felcsigázni. Legalábbis találkoztam egyel, aki külsejét tekintve 97.85%-ban megfelelt a bennem élő nőideál-képnek. Pár mosolyt és mondatot váltottunk is, sőt, a rázósabb részeken karjaimban talált menedéket a lökdöső tömeg elől, de aztán nem jutottunk együtt messzire. Legalább elkerültünk egy nem kívánt terhességet vagy egy halálos, nemi úton terjedő betegséget, ilyen válságos időkben az is valami...

Végül a ráadásban lement a bordély boogie is rendben, meg előtte egy nagyszerű discoritmus, amiben Faszi a bikaherékkel veri a lábdobot, ami igazából zsiráfhere, ha jól értettem, de ennél több műhelytitok ezúttal nem derült ki. A koncert után aztán egy gyors sprinttel kettő körül hazakeveredtem, fél háromig nem tudtam elaludni, úgyhogy a fél ötös kelés hamar beköszöntött. Robotpilóta üzemmódban vezettem a reptérre, a gépen még kb. egy órát aludtam, így is nagyjából élethű zombiként érkeztem meg az irodába. Két kávé meg egy liter víz tárgyalóképes állapotba hozott, és a délelőtt viszonylag sikeresen zárult. Mivel az út ára már délelőtt megtérült, az ebédre elfogyaszott steak és epres-csokis desszert után végleg "takarékra tettem az agyam", és a délutánt a "Yes", "No", "I see" "How do you mean exactly?" fordulatok időközönkénti, véletlenszerű ismétlésével és bölcs hallgatással töltöttem, félúton az élet és a teljes nihil között.

Most meg ülök a reptéren, a hazainduló járat persze késik, én meg magamban dúdolgatom, hogy "aludni kell, anélkül meghalok".

Fotók a koncertről, és a tanulság: így is bőven megérte, köszi az élményt, mind a bandának, mind a szép kis barnának.