Divatmotoros

Amikor megérkeztem, még csak feszülten mászkált fel-alá. Látszott rajta, hogy készül valamire, folyton rángatta a nyakörvben a fejét. Méregette, hogy ki tudja-e rántani egy hirtelen mozdulattal. Azt is próbálgatta, hogy mennyire hosszú a póráz, csak azért, hogy tisztában legyen a saját határaival. Az emberek már figyelték, így is félelmetes volt, de mindenki a szájkosárban és a pórázban bízott. Arra azonban senki sem számított, hogy egyszer csak szakad a póráz, lecsúszik a szájkorás és a megvadult kutya szabadon néz majd farkasszemet a köré gyűlt tömeggel.

A zene világnapján az emberek a budapesti metróval mehettek a Quimby backstage-be, mert a zenekar a Nyugati téren, az aluljáróban adott minikoncertet. Állt ugyan mutatóban két biztonsági őr a jelképes vonalon, de mivel színpad se volt, a backstage sem különült el a tömegtől.

A hely sajátossága miatt a felszerelést persze kicsit testre kellett szabni, Szilárd csak egy sor billentyűt hozott, Livius kongái se fértek el, helyette egy cajonon foglalt helyet, és azon is ütötte a ritmust. Ordibátorból is csak egyre volt szükség. Kezdés előtt a nemzet metronómja rövid igehirdetéssel szórakoztatta az egybegyűlteket, egyszerre dícsérve a szent nyulat és Jézus Krisztust. Közben pedig Livius bevallotta, hogy negyven évesen, bérlettel a zsebében is összeszorul a gyomra az ominózus mondat hallatán. Aztán jött az igazi műsor, az első szám sehogy se jut eszembe, volt Ventillátor blues, Autó a szerpentinen (érted, az aluljáróban...), Viharon túl, szélcsenden innen, Otthontalanság, Magam adom és a második ráadásként kikövetelt Álmatlan dal. Fotós a szokásosnál is sokkal több volt az első sorokban, villogtak a vakuk, forogtak a kamerák, HR vezetők nyomozgathatnak a képeken...

Végül a tinilányok rohammal kerítették be főleg Tibort, de az egész banda mártózhatott a közvetlen sikerben. Én meg gyorsan hazametróztam, hogy a serényen dolgozók is mihamarabb láthassák a képeket.

Megint eltelt egy hónap, megint itt az ideje egy rövid összegzésnek. Viszonylag unalmasnak nevezhető gyakorlási időszakon vagyok túl, de pont az a szép ebben a dobolásban, hogy nekem még ez sem unalmas. Ebben a hónapban nem igazán tanultam sok ritmikai újdonságot, az idő nagy részét arra szántam, hogy a már ismert ritmusok lassan növekvő tempóban és egyre magabiztosabban menjenek.

Ehhez a legélvezetesebb gyakorlatot az alábbi kotta eljátszása jelentette:

Első ránézésre lehet, hogy nem tűnik nehéznek, sőt a 64 BPM-es tempó sem épp szédületes, de a nyolcados groove és tizenhatodos-harminckettedes gyorsabb rész váltakozása miatt mégsem ment olyan egyszerűen. Most már mondhatom, hogy 64 BPM-en megyeget, de azért az alábbi felvételen is hallani lehet még jópár elcsúszott ütést.

Ezúttal megmutatnám az elektromos dobszett talán legnagyobb előnyét is. A felvett játékot visszajátszhatjuk különböző dobszetteket imitálva. Elsőként egy szimfónikus verzió:

Aztán ugyanez "Human beatbox" beállítással:

Aztán pedig a hónap másik (számomra nagy) előrelépése a paradiddle terén történt. Múlt hónapban kb 66-68 BPM-el tudtam végigcsinálni az első hat paradiddlét. Most pont 100 BPM-nél járok a tizenhatodos verzióval, ami még mindig inkább blues, mint dárenbéz, de legalább látom a fejlődést. Van remény.

Eredetileg az Óriásra mentem pénteken este az A38-ra, de a kapuban kis cetli fogadott: ma az Óriás helyett a Plútó játszik. Gyanús is volt, mert elvileg ugyanekkor a Quimby (gondolom Dáviddal) Szombathelyen játszott. Végül is Borira is kíváncsi voltam élőben, úgyhogy bementem, és nem bántam meg.

A Plútó 75%-ban olyan számokat játszott, amik tetszettek, volt pár laposabb vagy általam meg nem értett, talán kiforratlanabb számuk, de egyébként rendben volt a produkció.

Péterfy Bori pedig hihetelen energiabombaként mozgott a színpadon. Volt benne valami, ami engem kicsit riasztott, kicsit túl sok volt, leginkább erőszakosságnak tűnt, fene tudja. Viszont a show nem állt meg egy percre se, alaposan bemozgott a hajó az ugráló-tomboló közönségtől. A rádióban hallott és futás közben néha hallgatott számokhoz képest sokkal ütősebb, pörgősebb, és zúzdásabb volt a műsor. Lehet, hogy a lendülethez a dobos Laskai Viktor születésnapjának ünneplése is hozzátett, fene tudja. Jó volt, na.

Hol is kezdjem? Kezdem a jó hírekkel. Voltak kamerák a Wigwamban, tehát érik a DVD. Frenk az elején kicsit ráhangolta az embereket a Depresszóban egy Melankólára, aztán egy Áporodott záporral tisztára mosta a lelkünket.

Ezt a pályát vajon meddig kéne tanulnom?

...a zenészek és a közönség között áramló energiától, ha lenne egyáltalán olyan. Mármint hajam, mert energia az volt dögivel. Úgy látszik, jót tett a nyári szünet mindenkinek és kellően feltöltődtek a zenekar tagjai.

Tibor egészen kőkemény rocksztárnak öltözött, a fekete alapon viselt fekete zakó nagyon odavágott. Ahogy Dódi bácsi általam most először látott napszemüvege is, amivel úgy nézett ki, mint egy bronxi feka punk-repper. Jól állt neki, főleg a hátulról jövő füst és a surlófény kombinációjában.

Igen szép volt, igen jó volt. Még mindig a cevapcica a kedvenc cicám. Az ENC pedig a legnagyobb okosság, 4km dugót kerültünk el vele az autópályán a fizetőkapunál.

Fantasztikus jubileumhoz értünk, immár hatodik hónapja tanulok dobolni. Hat hónap az pontosan 180 nap. Vagyis 4320 óra, vagy 259.200 perc vagy 15.552.000 másodperc. Mennyi elszalasztott lehetőség, kihagyott gyakorlás és elfecsérelt pillanat. Mert ha mindent összeszámolok, akkor a február óta eltelt összes időm körülbelül 2.5%-át (7.200 percet, ijesztően hangzik, de ha másképp nézzük, akkor az pont 5 teljes nap...) tudtam dobolásra fordítani. Ez még elég jónak nevezhető egy dolgozó felnőtt esetén, de ha egy elszánt nyolcéves gyerek napi 3 órás gyakorlásához hasonlítom, akkor pont semennyi.

A kilences indulás után szinte nulla forgalomban hamar elértem a határt, aztán Zólyom váránál megpihentem egy fotó erejéig. Besztercebányán nem mentem le a belvárosba, pedig úgy terveztem, de mire észbe kaptam, már Donovaly felé gurultam. Az erdőben kanyargó út ideális a viffernek, ezeknél csak a panorámás hegyi utakat szeretem jobban. Fél egyre értem Ruzomberok-ra (Rózsahegy), aztán innen már nyugat felé fordultam, és az egyes úton a helyenként még csak épülő autópályán nyertem egy kis időt Pozsonyig. Rajkánál négy körül jöttem vissza és kisvártatva megérkeztem Dunakilitibe.