Ezek a mai egyetemisták meg vannak őrülve. Ugrálnak, ordibálnak, isznak, mit isznak, vedelnek, meg ki tudja, milyen vackokat szednek be, hogy kábítsák az agyukat. Aztán meg dülöngélnek, meg őrjöngenek, mint az állatok. Komolyan mondom, fel lennék háborodva, ha nem emlékeznék még arra, hogy pontosan ugyanezt csináltam én is pár éve. Úgyhogy morgolódás helyett lemotoroztam Pécsre, és a legkedvesebb Quimbyrajongó-kismamával beálltunk az első sorba nosztalgiázni a Pécsi Egyetemi Napokon. A Quimby előtt a Firewater nevű ámerikai brigád dobozolt elég jót, az akusztikus dobos mellett volt egy ember, akinek a hasa volt a dob, vagy legalábbis oda kötött maga elé egyet aztán azt püfölte rendesen.

A már említett megvadult egyetemista horda miatt mindössze néhány értékelhetetlen fotó készült, mert egész végig körömszakadtáig kapaszkodtam a rácsba. Előttem a kismama, akit igyekeztem óvni, mögöttem 3500 felbőszült egyetemista, fekvenyomásnak, tricepsznek na meg az ugrálós részeknél vádlinak egész jó volt. A végére a pólóm felmosórongyra emlékeztetett, a tenyerem pedig ráncosra ázott a saját izzadtságomtól. Két szám talált be nagyon, a Nice Day Dódival és persze a Magam adom, ezek alatt szokatlanul sós volt a számba csorgó lé, az ordításomtól nem hallottam jól, hogy sírok-e vagy sem, de hát szokott így alakulni a flow...

Aztán másnap elhatároztuk a kispapával, hogy ő se maradjon ki minden jóból, irány Horvátország egy gyors kanyargásra, ha már motorral vagyok. Elvégre Pécsről már nincs messze, ő meg még nem is motorozott idén, mindig csak a bicikli. Csodálatos utakon gurultunk, élveztük a napsütést, aztán jött a meglepetés. A 49-es országos főút, aminek egyébként több szakasza elsőrangú szerpentin, hibátlan aszfalttal, egyszerűen elfogyott. Egy kőbánya udvarán  haladt keresztül, majd 15 kilométeren keresztül egy piros jelzésű túristaút formájában folytatódott. Mivel a kerülőút nagyon hosszúnak tűnt, és különben sem hittünk a szemünknek, harminccal végigporoszkáltunk az aprókaviccsal felszórt földúton. Aztán egy csodálatos vízesést találtunk, ami körül sok helyi autó parkolt és rengeteg kiránduló élvezte a természetet. Mi pedig küzdöttünk az aprókaviccsal, és aztán a vártnál sokkal hosszabra alakult túrával alaposan megnyitottuk Sió idei motoros szezonját.

Két komolyabb állatkalandunk is volt. Egy rövidlátó sas vagy héja vagy mi a rák benézte a zsákmányszerzést. Konkrétan Sió sisakjára akart lecsapni. Egy út menti fáról libbent fölénk, aztán húsz centire tőle észlelte, hogy "bakker, ez nem egy nyúl, hanem egy ogre, ráadásul egy 250 kilós motoron...", úgyhogy felhúzta emelkedésbe és veszettül csapkodott a kábé másfél méteres fesztávú szárnyaival. Én meg mindezt mögöttük tíz méterrel tátott szájjal végignéztem, haladtunk vagy hetvennel, drukkoltam, hogy ne koppanjanak össze, egyiküknek sem lett volna egészséges. Ezen kívül egy tacskó is megkergette a berregő motort, ezek után már egy barna medvére vagy grizzlire is felkészültem lelkileg, de nem volt más érdemleges, még fekete párduc se, mint a múltkor a lepencein.

Hazafelé aztán már rákapcsoltam. Viharos szembeszél volt, helyenként 200 km/órás széllökésekkel. Úgyhogy kicsit átfáztam, nagyon el is fáradtam, most úgy érzem, hogy az agyam helyén egy liter hypo lötyög. Jól jönne egy hétvége, hogy ezt a mostanit kifújjam kicsit, de isteni volt az egész, úgy ahogy volt. Szól az Óriás lemeze, becsukom a szemem, és jöhet a hétfő.