Két hét híján éppen egy éve kezdtem a tanulást. Szó szerint nulláról, tehetség híján, vén fejjel. Még az általános iskolai ének-zene órákból sem emlékszem egy hangra sem, csak annyira, hogy gyerekként gyűlöltem és mindig ásítozni kezdtem, amikor énekelni kellett volna. Ezt csak azért fontos leszögezni, mert egy tehetséges, hat éves gyerek egy év alatt biztos többet megtanulhat annál, mint ameddig eljutottam. Iszonyú messze érzem magam attól, hogy élőben zenélhessek más zenészekkel, de még mindig élvezem a tanulást, és nekem ez a lényeg.
Most éppen azt gyakorlom, hogy egy kiválasztott négy ütemű groove-ot játszva a negyedik ütemben különféle fillekkel díszítsek. Erre van az alábbi példa. Először három negyednyi a fill, aztán kettő negyednyi, a végén pedig csak egyetlen negyed, zömmel tizenhatodos ütésekkel. Nem tűnik nehéznek, de a folyamatos váltás és számolás még mindig nehezebben megy, mint ahogy szeretném.
Aztán jöjjön az a rész, amiért egyre többen fognak utálni. Ugyanis módszeresen megbecstelenítek néhány közismert dalt, ahogy azt már a korábbi posztokban is elkezdtem. Ebben az a nagy dilemma, hogy amit nem szeretek, mint zenét (ergo nyugodtan eljátszhatnám szarul), azt gyakorolni sincs kedvem. Amit viszont szeretek, azok vagy túl bonyolultak, vagy nincs pofám bekenni őket tanulatlanságom mázával... Police rajongók, szevasztok!
Akinek volt kitartása végigszenvedni a dalt, az az utolsó résznél biztos jót derült, a dobos eléggé össze-vissza verte, biztos sok volt a célzóvíz... :)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.