Van úgy, hogy elfogynak a jelzős szerkezetek, a hasonlatok szégyenkezve elpirulnak, konganak a szavak az ürességtől és meg sem közelíti a leírás az élményt, amit mesélne az ember. Ez az este ilyen volt Veszprémben, áldott volt mind a százötvenöt perce, malaszttal teljes.

Kénytelen vagyok visszanyúlni egészen az ösztönélet gyökereihez, hogy legalább megközelítőleg szemléltessem azt, amit képességeim korlátaiba ütközve nem tudok monitoron keresztül visszaadni. Azt gondolom mindenki tudja, hogy mi a közös a pizzában és a szexben. Mindkettő olyan, hogy még amikor valamiért nem sikerül olyan jól, akkor se rossz. Ennél a Quimby koncertek annyival tudnak többet, hogy általában olyanok, mint az igazán jó szex. Ez a koncert pedig úgy viszonyult az átlagos Quimby koncertekhez, ahogy a jó szex a szerelmeskedéshez. Olyan volt, mint egy érzelmekkel teli szerelmeskedés, amiben izzik a szenvedély. Harap is, nemcsak karmol, folyamatosan sikít és lebeg az ember az időből kicsekkolva, elmerülve az érzékeibe. Teljesen magányossá olvadva, a halállal összekacsintva és kiröhögve mindent, ami mérhető. Két óra lebegés majd koronának negyven perc extatikus orgazmus, erre nincs más kép, az általam eddig átélt legjobb Quimby koncert volt, punktum.

Az egész kilenc után kezdődött kicsivel, megérkezve az Expresszóba mindjárt megláttam Faszit a bárpultnál. Amíg megrendeltem az innivalót, odaköszöntem neki, majd elfoglaltuk a kritikus pozíciót az első sor utolsó helyeinek bevételével. Aztán nem kis (kellemes) meglepetésemre pár perc múlva odajött hozzánk Faszi, és felelevenítettük a tegnapi élményeket, meg belőtte az ajánlott dobleckéket némi Police, korai Dire Straits, Jethro Tull és Zeppelin irányba terelgetve, ami négyből hármas találati arányt hordoz nálam, úgyhogy nem lesz nehéz erre haladnom.

A pontos kezdés nem sokkal tíz után sikerült is, az eddigi menetrendhez képest felfrissített dallistával leptek meg a srácok (akarom mondani művész urak, mert ez bizony "hochkunst" volt az első tizenhatodtól az utolsó nyolcadig bezárólag). Livius elemében volt a hosszú böjt lezárásának köszönhetően, dőltek belőle az anekdoták a Bakterházban szereplő Bendegúztól kezdve a saját testének fegyverré formálásán át a böjtben megfáradt idegrendszerű házaspár beszélgetéséig. Amit előadott három verzióban, amikor az ember böjtöl, és ettől feszült, hiába kedves a neje, majd amikor az asszony böjtöl és ettől feszült, és minden kedvességre morogva válaszol urának, majd amikor a csúcsponton mindketten böjtölnek, és csak annyit beszélgetnek este: -"WRÁÁÁÁ" -"Kibaszom a levest a picsába" "WRÁÁÁÁ" "HAGGGGYÁÁÁÁ BÉKÉÉÉÉN" "WRAÁÁÁAÁAÉÉÉ". Valamint: "Tegye fel a kezét, aki tudja, hogy hívták az ógörögök az entrópiát! Igen, tessék, senki? Senki? Akkor nem ciki, hogy én sem tudom..." és így tovább...

A sok sztorinak az a momentum is némi plusz teret adott, amikor az átdolgozott Káosz Amigos alatt elment a hangzás alja és szögelték a technikát kicsit, de az új verzió így is nagyon ütős lett, szó szerint, felpörgött és nagyon tetszett. Ahogy az a ráadás-örömzene blokk is, ami a negyven perces extatikus orgazmusként mesélhető, ahol beszállt az Expresszót létrehozó Muraközi Péter ütősnek, így Dave-el, Liviussal és Szilárddal (na meg persze Faszival) együtt már öten küldték a brutális hangorgiát az ütős szekcióban. A szólókat Livius karmesterként vezényelte, mindenkit egyenként megtornáztatva kicsit, aztán együtt mennyei kakofóniában szanaszét szólózúzták az agyunkat. A csúcsponton pedig a közönséget teljes csendre kérve megtapsolta a zenekar a nézőket, ami szenzációs ötlet és hatalmas élmény volt. Köszi. Köszi. Köszi. Az egészet úgy ahogy volt, az új zenéket, a vidám countryt a végén és mindent, mert itt már ömlengés jön, de az is kevés ahhoz, hogy eléggé kifejezzem, mennyira kibebaszott durván jók voltatok ma este mindannyian: Osama Bin Laden, Bruce Willis, egy névtelen svájci síoktató, George Clooney, a professzor egy másik bolygóról, aki a legnagyobb punkokat is lebünteti és az ember, aki nevében osztozik egy csokoládéval.

Egyetlen egyet sajnálok mind a 365-ször tizenhétmillió egy napon születésnapot ünneplő "emberszerű lény" nevében: ide hat darab HD kamera és kétezer hangsávos hangrögzítés kellett volna, mert ez egy kivételes, megismételhetetlen és felejthetetlen koncert volt. Akkor legalább újra lehetne élni az élmény felét, negyedét, tizedét egy rohadt DVD-t nézve, feltekerve a volumét és újra megrezdítve a lelket. Nagy szükség lenne ilyesmire manapság, olyan időket élünk.

Ui. a ráadás elejére elfogyott a hely a telefonon, így történhetett, hogy nem készültek a záróakkord alatt totálisan bekattanó Liviusról sajtónagydíjas képek, a törölgetés-nyomkodás helyett lebegtem vele együtt. Remélem mások csattogtattak szorgalmasan helyettem is.