Dubrovnik már volt idén célpont, de Siónak régi vágya volt egy szarajevói túra. Bennem csak minimális, inkább negatív foszlányok voltak Boszniával kapcsolatban, leginkább a háborús hírekre épülve, szinte még a későbbi, Csecsen hírekkel keverve, ami ellen legjobb orvosság a személyes benyomások gyűjtése.

1. nap Budapest - Pécs, 190 km

Pénteken a délutáni csúcs előtt leslisszoltam Pécsig, ahol az indulás előtti kultikus motormosással riogattuk az esőisteneket. Este fejedelmi steaket kaptunk útravalóul, aztán teli hassal elkezdük tervezgetni a másnapi útvonalat. A beszélgetés közben Sio büszkén mutogatta a legifjabb Quimby rajongó útlevelét és egyéb okmányait, amikor megállt a szívem egy pillanatra. Az én útlevelem ugyanis otthon maradt. Kilencre járt az idő, egy Pécs-Budapest-Pécs még sovány malacvágtában is négy óra minimum, de inkább öt. Azért mielőtt nekivágtam volna a repetának, feltúrtuk a webet és felhívtunk egy konzult is, aztán kicsit megnyugodva boroztunk tovább, mert nem csak Horvátországba, de Boszniába is be lehet menni magyar személyivel.
Végül Tiger Woodsot kicsit tanítgattuk golfozni (persze csak PS3-on) aztán rápihentünk a másnapi kilométerekre.

2. nap Pécs - Banja Luka - Mostar, 480 km

Fél 9-kor indultunk, még a határ előtt egy szép őzbak ugrott át előttünk az úton, alig volt pár méterre tőlünk. Ahogy átértünk Horvátországba, elfogyott az aszfalt alólunk, úgy látszik ez visszatérő elem, ha mi erre indulunk. Ezúttal csak útépítés volt, legalább 10 kilométert cammogtunk harminccal a sárosra locsolt aprókavicson. Csúszni nem csúszott, de a motormosás eredménye hamar semmibe veszett. A bosnyák határ előtt egy helyi motoros vezetett fel minket, még intett is, hogy kövessük, magabiztosan húzott el a jó kilométer hosszú sor mellett. Itt már megcsapott kicsit a "balkán-feeling", mintha egy Kusturica film díszletei között találtuk volna magunkat. Tizenegy után nem sokkal már Bosnyákföldön voltunk, mindenhol cirill betűs táblák és feliratok. Szinte üres (de kiváló minőségű) utak és öreg egyes és kettes Golfokból meg zöldségesmercikből összeállított ritkás autópark színesitette az utazást. Banja Luka-n (Бања Лука) tankoltunk, majd bementünk egy panzió éttermébe, ahol eleinte nagyon morc majd egyre barátságosabb, végül nagyon kedves pincér fogadott. Valahogy meglágyult, vagy csak pont a sziesztáját zavartuk meg, nem tudom, de a végére a nyelvi akadályok ellenére összehaverkodott velünk.

Ebéd után a folyóvölgyben haladtunk tovább, ami festői hátteret és rengeteg kanyart biztosított. Jópár pisztrángtelep és egy-két vadvizi evezős-pálya mellett is elmentünk, aztán negyed hétkor befutottunk Mostarba.

A kisváros központjában lévő sétálóutca elején álltunk meg, az első hotelben épp kivette egy csoport az utolsó két szobát, de rögtön mutatott egy másikat a tulaj, ahol volt szabad szoba. Azért még egy kicsit gurultunk a beköltözés előtt, hogy felmérjük, mi mennyire van messze, és végül nem is mentünk vissza, mert megtetszett az öreg hídtól száz méterre lévő Old Town Hotel. A hideg zuhany és a hideg sör a legjobb ilyenkor, hamar túl is estünk rajta, majd átsétáltunk a meglepően meredek öreg hídon. A híd történetét bemutató fotósorozat (a 18 hónapos szerb ostromot horvát segítséggel állították meg a bosnyákok, majd a horvátok és a bosnyákok is egymás ellen fordultak, végül 93-ban egy horvát(!) tank semmisítette meg a műemléket) és a német-magyar segítséggel kivitelezett újjáépítés utáni átadásról készült film megdöbbentő, szívszorító és felemelő élmény. A katarzis után egy panorámás teraszon ettünk meglepően olcsón egy kiváló vacsorát, egyre lejjebb lépdelve a maslow-i piramison.

3. nap Mostar - Dubrovnik - Sarajevo, 420km

Nem sokkal a 8:45-ös indulás után egy tárcsás rendőr lezavart a főútról, kanyarogtunk a kis hegyvidéki falvak között egy kicsit. Semmiféle táblázás nem volt, de mindig a szélesebb útra fordulva végül is visszataláltunk a Dubrovnik felé vezető útra. Metkovic-nál átléptünk Horvátországba, sokkal több az autó és kicsit rendezettebb a környezet. A hosszú folyóparton hatalmas, színes leanderek sora fogadott. Még tíz óra sem volt, de Duboka után Klek-nél máris fékeztünk egy gyönyörű kis öbölnél. Lecsorogtunk a kis utcán a part felé, ahol a kempingben a napi parkolás 30 kunába került volna, de a kapus csak intett, menjetek! Legurultunk egészen a partig, egy hotdogos bódé árnyékában leparkoltunk, kiugrottunk a bőrünkből és becsobbantunk a tengerbe. G-dúrban zúgtak a fákon a kabócák, mi pedig csak lebegtünk a vízben.

Könnyű tonhalsaláta után  fél kettőkor továbbindultunk, Dubrovnikot most csak fentről csodáltuk meg, aztán tovább Bosznia felé. A határ után kilométereken keresztül teljesen kihalt, üres út és holdbéli táj fogadott. A negyven fokos, vibráló levegőben fura, fekete, levélnélküli fák és némi gyengécske, zöldes foltok törték meg a barnás-szürkés sziklákat. Vagy egy leégett erdő maradványa volt, vagy valami új növényfaj, nem tudom, de ilyet még nem láttam. Két oldalt magas hegyek, a hőmérséklet időnként gyorsan 23-24 fokra csökkent, aztán ahogy átértünk a hágókon újra harminc fölé emelkedett.

Aztán Hondához méltatlan dolog történt, már indulás előtt kiégett a jobb oldali tompított izzóm, és vagy pont három év az élettertama ezeknek, vagy az egyedül maradt izzó nem bírta a strapát, de a bal oldali is kiégett. Maradt a helyzetjelző vagy a reflektor, bár nem terveztünk éjszakai motorozást, azért jobban figyeltem lámpa nélkül, hátha nem vesznek észre. A cserét is megpróbáltam, de a japán kezekhez tervezett műveletet nem sikerült végrehajtani, inkább haladtunk Szarajevo felé.

A dél-bosnyák táj akár valahol Ausztriában is lehetne, sziklás hegyek és tökéletes utak vannak, kivéve ott, ahol éppen építik. Beleszaladtunk itt is egy kb. 5 km-eres terelésbe, ahol egy erdészeti úton kellett mennünk, de ott is  kb. budapesti útminőséget találtunk. Az egyetlen valós veszélyt a "Vigyázz, tehén" KRESZ-tábla után TÉNYLEG az úton mászkáló tehenek jelentették, legalább ötször kerülgettük harminccal a kisebb csordákat.

Fél nyolc körül értünk Szarajevoba, a városba bevezető sugárúton együtt gurultunk egy ausztrál ktm-essel, akiket később a hoteljük előtt is láttunk, ő is megismert és vigyorogva integetett vissza.

A bevezető szakasz a híradókból ismert három sávos, villamossal felezett út, két oldalon a hatalmas panelházak. A lövésnyomok mára többé-kevésbé ki vannak javítva, de a szürke vakolat-varok még sokáig emlékeztetni fognak a háborúra. A régi épületek között azért van jópár vadonatúj üvegpalota is (vagy Business Centar vagy Porsche szalon), igazi balkáni kavalkád, de a bevezető forgalma meglepően nyugis, ötven-hatvannal csorog a három sáv, sehol egy street-racer.

A változatosság kedvéért rövid körözés után a centrum centrumában itt is meglátunk egy "Old Town Hotel"-t, ez lesz a mi helyünk! A környékbeli kávézókban a vasárnap esti időpont ellenére hihetetlen nyúzsgő, életteli helyi tömeg beszélget és kávézik, üldögélnek egy pohár ital mellett és csacsognak. Mi egy rövid séta után (mecsetek, székesegyház, nagy a vallási konkurrencia) egy kis pizzázóban vacsorázunk. Az este meglepően hűvös, fázunk a folyamatos negyven fokok után. Altató ma sem kellett.

4. Nap Sarajevo - Mohács - Budapest, 575 km

A reggeli után egy kis városnéző gurulással búcsúzunk Szarajevótól. Megállunk a Miljacka folyó két leghíresebb hídjánál. A Latin hídon - amit korábban a merénylő után Gavrilo Princip Hídnak hívtak - lőtték le Ferenc Ferdinándot és feleségét, amiből elég komoly vircsaft kerekedett. A másik, Eiffel által tervezett hídon visszatértünk a folyó túlsó oldalára, és a sétálóutca mögött végigcsorogva kigurulunk a városból, ahol Európában először járt villamos. Annyi mindent lehetne még megnézni, hogy megért volna egy kicsit hosszabb időt is a hely, de most csak ennyi jutott, nagyon felkavaró élményekkel és mégis kellemes benyomásokkal távoztam.

A kivezető már csak egy sávos és elég nagy a dugó, a lámpáknál egy helyen három-négyéves kiskölykök koldultak. A város után egy rövid újonan épült autópálya gyorsított kicsit az úton, dél körül értünk Doboj-hoz, ahol a pihenő alatt egy bosnyákul beszélő kamionsofőr elmondta a teljes hazautat. Az is kiderült, hogy MOL finomítókba jár egy tankerrel, azért ismeri az összes falut és a távolságokat olyan jól. Errefelé is nagyon barátságosak az emberek, és a motorok is sokkal ritkábbak, mint nálunk. Még nagyobb a varázsa is, integettek, ha megálltunk, megnézték a masinákat szinte mindenhol.

Fél kettőkor léptünk át Slovanski Brodnál Horvátországba, onnan Eszék felé haladtunk. Még bosnyák oldalon a határ előtt mementóként egy kiégett szellemfalu házait hagytuk magunk mögött. Három óra húszkor (csak nem hajnalban...) beléptünk a magyar határon, Mohácson még pihentem egyet, innen már külön utakon gurulunk tovább. Sió Pécs felé fordult, én pedig Szekszárdon át hazafelé vettem az irányt.

Tanulság csak annyi, hogy minden negatív sztereotípiát elfelejthetünk Boszniával kapcsolatban, nem esznek emberhúst és géppisztolyos gengsztereket se láttunk. Nagyon kedvesek, az árak még kicsit a hazai szint alatt vannak, kezd beindulni a turizmus és látszik a fejlődés. A táj gyönyörű, nagyon hangulatos és személyivel is beengednek, úgyhogy menjetek!

Képek:

Térképen: