Az ingyenes tömegrendezvényeknek van egy olyan sajátossága, hogy nagyon vegyes közönség verődik össze a színpadok előtt. Elég nagy bátorság kell ahhoz, hogy ilyen sokszínű tömegnek játsszon egy zenekar, főleg akkor, ha olyan komplex, hochkunstba hajló, sok síkú mondanivalóval valamint helyenként trágár szavakkal átszőtt szöveggel operáló formációról van szó, mint a méltán világhírű "A kutya vacsorája".

A jazzes betétekkel vadított zene és Livius akrobatikus híd-gyakorlatai meglepően pozitív fogadtatásban részesültek, például senki sem dobálta fel a színpadra az azt díszítő muskátlikat, sőt semmilyen más tárgyat se. Volt néhány kérdően felvont szemöldök, meghökkent arckifejezés és a második sorból egy-két eltévedt látogató sietve távozott is, de az így keletkezett űrt pillanatok alatt újabb érdeklődök, sőt rajongók töltötték be.

A műsor emberekre gyakorolt elementáris hatását jól példázza az a néhány megvadult lány is, akik a székeken ülő, komoly arccal befogadó nézőkre fittyet hányva hatalmas headbanget rendeztek a színpad és az első sor között, időnként az éneklés terhét is levéve a frontember válláról.

A zenekart már ismerő népes tábor megkapta, amiért jött. Aki meg eddig nem találkozott még velük, az biztos, hogy emlékezni fog arra, amit látott-hallott, feltéve, hogy nem fogyasztott túl sok akármit a koncert alatt és után. Mostantól mindenkinek más érzés lesz átmenni a Lánchídon, szivárvány ragyogja majd be a dugóban ott ácsorgó autókat, az biztos. Ha legközelebb láááátlak...