Az elmúlt néhány napban sikerült belecsusszanni a sűrűjébe. Nem is fárasztom magam külön bejegyzésekkel, pedig mindegyik esemény megérdemelne egy önálló oldalt, de most erre nem maradt energiám. Különben is, ez a pár nap egymásra épülve szép ívet alkotott, amit csak így egyben lehetett megélni. Úgyhogy "3 in 1" beszámoló következik a pécsi Kispálról, az óév elengedéséről és az új év Varázszenés köszöntéséről.

Az egész tavaly kezdődött, még harmincadikán indultam Pécsre, kedves baráti meghívásra - Kispált nézni a sportcsarnokba. Az emeleti ülős karéjon egy gyakorlatilag "backstage" helyen vertünk tábort a harminc hetes kismama kényelmére tekintettel, aztán mi fiúk persze időnként lementünk az első sorba, tinilány-izzadságba mártózni.

A hangulatot Takáts Eszter és a gumizsuzsi kezdte melegíteni, a tömeg sűrűsödni kezdett, az első sorokban már egész jó koncerthangulat kerekedett. Aztán a Zuboly lépett színpadra, ami számomra új élményt jelentett, mert korábban még nem találkoztam velük sehol. Meg is lepődtem erősen, mert egy rap-beat-box-os indítás után az "egy föcitanár + néhány gimis tanítványa" kinézetű csapat elég ütősen belekezdett. Aztán feltámolygott a színpadra két vegyvédelmis+sisakos frontember, olyan mozgással, ahogy megboldogult nagyapám másfél liter jófajta helyi kadarka után kereste önmagát. Nagyon halványan még a Belga-ra is asszociáltam néha közben és egész jól megmozdult bennem is a bugi. Vagy jól csináltak valamit, vagy a sör érte el rendeltetési helyét, mindenesetre nekem tetszett a műsor.

A fő attrakció aztán persze még jobban beindította az estét. Nagyon hosszú szünet után találtam vissza a Kispálhoz. Jó tíz éve hallgattam őket gyakran, aztán sokáig alig-alig. Olvastam több negatív csengésű kritikát az elfáradt, kedvetlen Lovasiról, és valahogy nem sajnáltam a kimaradt koncerteket. Itt azonban valami félreértés lehetett 30-án, mert a fáradt és szürkülő frontebmer helyett egy dinamikus, pörgős és a közönséget is megpörgető valaki jött fel a színpadra. Szív alakot izzadott a pólójára előre és kitette a lelkét nekünk, engem legalábbis megérintett. Volt jónéhány (számomra) új vagy elfelejtett nóta és sok nagy régi klasszikus, a tinilányok kis híján eltapostak de készült néhány kép az első sorból, legalább így némán, zene nélkül legyetek tanúi az alábbi galériában.

A koncert után még kis híján megváltottuk a világot, így a szilveszteri mulatságra kellően leamortizálva ébredtünk. Kis délutáni alvással tuningoltok megfáradt testünket, majd este többször is feltettük a "Doux - édes?" kérdést. "Mindegy, csak legyen vörös" felhanggal kiszáradtak a rosé és vörös pezsgőt rejtő üvegek, mintegy készülve a Quimby-s újévköszöntésre. A reflexvizsgálaton bizonyára elbuktunk volna mindahányan, de ez a zsibbadt elme jól támogatta a kissé szintén zsibbadtra sikerült 2008-as év összegzését és csendes elengedését is. A már jól bevált három óra húsz körül végleg elfáradtunk és átvette a pihenés a terepet.

Aztán a - még - sokkal ígéretesebbnek látszó 2009-es esztendő már elsején csúcsra jutott nálam, legalábbis zeneileg egyelőre biztosan. A Gödörbe épp időben érkeztünk, rövid, de annál fagyosabb várakozás után bejutottunk a meleg előtérbe, magunkhoz vettünk egy palack vöröset és felsorakoztunk a rajtvonalra. A Varázszene első lépése ugyanis egy embert próbáló sprint a kordonkötelekkel elkerített nézőtér szélétől az első sorokban pihenő babzsákok felé. Sió itt nagyon kitett magáért, mire a leengedett kordon mögött feszülten várakozó tömeg feleszmélt, ő már oda is ért a kinézett helyre és kérdőn nézett vissza ránk az első sorból. "Hol vagyok már ilyen sokáig???" Bár vele senki sem vehette fel a versenyt, mi is megérkeztünk azért időben, elhelyezkedtünk a zenészek lábai előtt és elégedetten dőltünk a babzsákba. A kezdés előtt Faszival egymás mellett könnyítettünk magunkon, hiába, a sztárok is emberből vannak. Aztán elindult a banzáj.

Amit láthatóan nem csak a közönség, de a Quimby tagjai is nagyon élveztek. Bár a kezdéskor mindenki - hozzánk hasonlóan - ronccsá amortizált, nyúzott, öreg embernek nézett ki, a harmadik számra szépen visszatért az életerő a zenekarba, mindenki évtizedeket fiatalodott és egyre szebben csengett a sok hangszer. A műsort interaktívan (bár azért érthetően szelektív hallással) a közönségre bízták, két vagy három bekiabálásunk is formálhatta az előadást. Először az "Unom", aztán az "Álmatlan dal" majd a "Magam adom" is meghallgatásra (aztán eljátszásra) került. Ezúton is köszönjük, jól esett. Mint ahogy az is, hogy végre tökéletesen flowba merült, átéléssel és boldogan zenélő emberek repítettek.

Elhangzott két új dal is, nagyon Quimbys, zeneileg mindkettő nagyon pezsgős-pörgős és bár a szöveg hangulatát KissTibisen átitatja a borongósság de már mintha lenne fény az alagút végén! Nagyon tetszett, mind a "minden zseni ügyetlen, félős nyuszi csak a kalapban", mind a körülölelő, főző-mosó óvó-ápoló nőalak, aki bár bársonyos és kedves, mégse vagyunk boldogok, mert megfojt a túl bolyhos puhaság. Sokszor meg fogjuk még hallgatni, és remélem nem csak én látom bele pozitív szikrákat, hanem Tibiben is egyre jobban szikrázik majd valami. Mert nagy szükség van arra a tűzre, amit ők gyújtanak a közönségben, a szövegekkel és a hangokkal, zörejekkel, zajokkal. Legyen nekik is olyan 2009, amilyen gyönyörűen belecsaptak a közepébe nekünk, ha csak fele annyira boldogok lesznek, mint mi a koncert alatt, akkor már nagyon fognak vigyorogni!!

A koncert vége után aztán megvettük a szövegkönyvet, megvártuk a szerzőt, megkaptuk a dedikálásokat, és tényleg úgy mehettünk haza, hogy itt valami nagyszerű kezdődött. Köszönjük! Legközelebb az A38-on, január 31-én találkozunk. Aztán 1-én remek születésnapi ajándékom lesz a "Vízkereszt" előadás a Centrál Színházban, ahol legalább az első soros helyért nem kell már sprintelni. Itt a jegy előttem, mai szerzemény. A nép nevében pedig addig is koncertDVD-t, a Pecsánál is nagyobb teltházas koncerteket és számtalan ilyen gyönyörű klubhangulatokat vízionálok, ugye lesz, ugye lesz még? Addig is sok ilyen Varázszenés élményt kívánok mindenkinek, köszönjük ezt a tegnapit, bravó!

Búcsúzóul pedig Siónak ajánlanám az ilyen világválságkor egyre jobban égető kérdést: "How do you afford your rock and roll lifestyle?"