Két hét nagy idő, nyaralásban tölteni pedig kifejezetten kellemes volt. Ezért volt olyan régen komment, de már hazaértünk. Cs évente kapott szabadjegyeinek és az IATA kártyával foglalható "travel agent"-es hotelárnak hála még jobb buli egy soproni nyaralás költségén a karib tengerre utazni. Októberben.

Ami ott egyébként erősen előszezon, időnként esőkkel és világvége hangulattal. Már ami a boltokat, éttermeket illeti. A buja, gyorsan növő zöldségek és a laza életstílus mellett még a kisebb falvak főutcája is úgy néz ki, mintha húsz éve zártak volna be mindent és tíz éve mindenki elköltözött volna. Az első héten ötször esett, általában vagy délelőtt, vagy délután, de egész nap egyszer sem. A medencében ülve persze még a meleg eső sem zavarja annyira a fürdést, mert harminc fok van. Amikor nem esett, akkor meg ugye sütött a nap, és a napolajra erősen szükségünk volt.

A környéken egyébként ekkor haladt át (persze tőlünk elég messze) az Omár hurrikán, aminek a széle is elég komoly vihart okozott. Már ha az okozta, de másnap a helyiek is fotózták a hullámokat a parton és a közeli nagyvárosokban még egy hét múlva is takarították az iszapot és a víz által kivetett szemetet. Gondolom ez ott sem volt szokványos, egyébként a helyiek miért lettek volna olyan lelkesek? Mi a hotelben egy szokásosnál erősebb széllel és hullámzással járó vihart tapasztaltunk mindösszesen, de mi a sziget déli csücskén voltunk, a karib tengeri oldal többet kapott.

A második héten aztán egyáltalán nem esett, kicsit féltem is, hogy kiszárad a dzsungel. A reggeli futások alatt csak a rákokat kellett kerülgetni az erdőben. Fél órás késés is végzetes volt, a párás melegben az emelkedőket nem bírtam kilenc után, csak kilenc előtt. A nap szokatlanul korán, hat körül lebukik, mi eleinte héttől aludtunk is másnap reggelig. Aztán ahogy átálltunk, már egészen kilencig, fél tízig is "éjszakáztunk"...

A legjobb program a vitorlás kirándulás volt, a félbolond és rummal turbózott matróz komoly stand-up comedy-t nyomott. Mind a tizenöt utastársunk harsányan hahotázott, csak mi álltunk ott savanyú képpel. Nem a humorérzékünkkel volt a baj, csak annyi volt a nehézség, hogy egy szót sem beszélünk franciául. Aztán a végére azért összehaverkodtunk vele is, és néha angolul is marhult egy kicsit. A beígért delfineket is megtalálták a kedvünkért, legalább negyed órát úszkáltak a hajó előtt. A delfoncsapat tíz vagy tizenöt nagyjából egyméteres halból (emlős?) állt.

A pár napra kibérelt Twingoval (új, de zörgős hátuljú) bejártuk a szigetet, amire pont egy nap kellett. A "hegyekben", ami kb 1000 méterre magasodik legnagyobb csúcsával, van egy vulkáni kúp, ami 1902-ben kivillantotta a foga fehérjét (illetve a lávája pirosát), ami harmincezer áldozatot követelt, lévén az akkori főváros ott állt a hegy lábánál. Azóta abban a városban nincsenek komoly infrastruktúrális fejlesztések, inkább máshová tették a fővárost. Ezen kívül megnéztük a Chateu Dubuc-ot is, ami egy kastély romjait takarja, de nem kell valami hihetetlen méretű ásatásra gondolni, pár kő meg egy pici épület az egész kiállítás.

A rumüzem (amit mi megnéztünk) ingyenesen látogatható, a banánliget múzeuma viszont bezárt, és benőtte a banán. A temetők fehér fürdőszobai csempékkel borítottak, a temetésen (amiből egybe pont belefutottunk) pedig a gyászolók nagy része fehérben búcsúzott a halottól. Az éttermekben kiválóan beszélnek minden nyelvet, mármint azzal a vendéggel, aki tud franciául. Aki nem tud franciául, az viszont nagy bajban lesz, mert olyannal nem hajlandóak semmilyen más nyelven kommunkálni, csak franciául. A kreol konyha legnagyobb dobása a füstölt csirke, ami úgy néz ki, mint egy grillcsirke, de nem sütve van, hanem füstölve. Pont olyan íze volt, mintha beesett volna a hamuba, de azért nem mondanám rossznak. A banános rizzsel egész jól el lehetett nyammogni.

A hotel macskái a kukák alatt vészelték át a legnagyobb meleget és egyáltalán nem féltek a folyosón megjelenő, tizenöt centis ráktól. A rovarirtó ellenére éjszakánként összecsípkedett valami állat minket, valószínűleg a macskák bolhái lehettek, vagy a pókok, a fene tudja. A kikötő kocsmájában mindenki laptoppal wifizett, az internetre kiéhezett matrózok rosszabbak voltak nálam is. Én csak a pénzpiaci válság híreit követtem nyomon, csak azért, hogy ne bízzam el magam nagyon. Ugyanis előbb-utóbb minden jónak vége szakad, nekünk is haza kellett jönnünk végül. Pedig ott elgondolkodtam rajta, hogy mindent eladok ("az eszemet nem, nem, nem, azt nem adom, eliszom inkább, eliszooooooom"), átnézem a hajóhirdetéseket, és a főszezon kezdetére beállok a turizmus bizniszbe. Cs is benne volt. De aztán végül felszálltunk a hazajövő gépre inkább.