Divatmotoros

Cs. már régóta meg szerette volna tekinteni a preparált hullákat, én nem voltam túl izgatott és valahogy mindig úgy alakult, hogy nem értünk rájuk. Azonban szombaton minden összejött, semmi dolgunk, semmihez semmi kedvünk sem volt. Ideálisnak mondható körülmények egy hullaházi sétához.

A bejáratnál profi kordon a sorbaálláshoz, a várakozás közben egy halkszavú bácsi elmondja a feltételeket. Nincs fotózás, még mobillal se, mert a jogdíj az öccáezer. A hullákat nyalogatni tilos és az előttünk álló hölgynek még a napszemüvegét is le kell vennie a fejéről, mert ha ráesik egy kiállított darabra, akkor is minimum öccáezeret kell fizetni kártérítésül, azt meg senki sem akarhatja. A sima dioptriás szemüvegem maradhat, pedig szerintem az is tudna ám hullalábujjat roncsolni, de az őrnek ezt nem mondtam el.

A pénztáron hamar túlestünk, hétvégén extra kasza van, hatszázzal drágább, mint hétköznap. Hazai viszonylatban sokallnám a belépőt, de a londoni hétvége eléggé immunissá tett belépő-ügyben. Ha ennyi, hát ennyi, majd a végén vonjunk mérleget, hogy megérte-e.

A kiállított preparátumok nagyon érdekesek, a csontjainktól indulva jutunk el az emésztésen, légzésen át a bőrig. A legérdekesebb talán az érhálózat megjelenítése volt, rengeteg kiállított részlet és elég sok olvasnivaló információ volt. A portörölgetés a vitrinek tetején mehetne gyakrabban is, de amint ezen kezdtem magamban morogni a harmadik poros üvegnél, rögtön megjelent egy helyes takarítónő-klasszik és elnézést kérve leporolta az üvegeket.

A dohányos tüdő - nemdohányos tüdő döbbenetes, egyedül azt hiányoltam, hogy a sok hulla csak áll ott, semmi sem mozdul. Egy-két kivetített animáció vagy 30-50- másodperces rövidfilm nagyon feldobná a műsort, ahogy azt például a Towerben is láttuk. Mindezzel együtt érdemes volt megnézni, majdnem két órát bolyongtunk odabenn és volt jónéhány "aha-élmény" is. Úgyhogy a mérleg pozitív, megérte az árát.