Hanyatt fekszel a keskeny padon, csak a lámpatest sarkát látod, ahol a világítótest foglalata a műanyag álmennyezetbe simul. Bár körülötted vibrálnak a fények és furcsa, fémes hangok keverednek a fájdalmas nyögésekkel, te csak a feladatra koncentrálsz, kizártad a külvilágot. Füledben kis füllhalgató, megszűnnek a zavaró zajok. Értelmét veszti a fennt és a lennt, legalább az a vonal segít a vízszintes és a függőleges érzékelésében. Ennek a műveletnek most mindenképpen sikerülnie kell. A kezed erősen szorítja a hideg fémrudat, az apró, hengerelt recék a tenyeredbe mélyednek. Nagyon lassan mozogsz, centiről centire küzdesz a gravitációval.

A bal kezed mintha kicsit előbb érne célba. A jobb kezedre koncentrálsz és erősen kifújod a tüdődből a maradék levegőt, mintha a felfelé áramló molekulák segítenének. Érzed, ahogy a mellkasodat szinte égeti az erekben rohanó vér, még több oxigénért kiáltanak a sejtek.

Az utolsó pár centi a legnehezebb, most megpróbálsz a füledben doboló zenéből erőt meríteni. A kezed kicsit remegni kezd, de még nyomod a rudat felfelé és a lámpa vonalára célzol. Az életed múlhat ezen az utolsó mozdulaton.

Aztán túljutsz a holtponton, innen mintha magától emelkedne a rúd. A csúcson még megtartod egy másodpercre, és a vállad mellett álló tartóra engedet vissza.

Hatszor nyolc. Sikerült. Fújtatva de mosolyogva állsz fel a fekvenyomópadról.