A reggeli futás jót tesz a testnek is, meg a léleknek is, gondoltam eddig. Aztán most, hogy már rendszeresnek mondhatom a futásokat, egyre magabiztosabban értem le a szigetre. Igaz, hogy csak a 30 perces köröket súrolom (egyelőre felülről), de azért milyen fasza gyerek vagyok, hogy a lustálkodás helyett erőt veszek magamon, és megyek futni. Meg nem állok meg közben, hanem küzdök, meg ilyen lélekemelő gondolatok. Férfias hozzáállás, már-már macho érzés. Lassan a csibészes mosolyt is gyakorolnom kéne a tükör előtt. Majdnem borostás is lettem a múltkori kör végére, annyira keménynek éreztem magam.

Aztán ma a kör felénél még csak 13 percet mutatott az óra, ebből világcsúcs lesz, akárki meglássa. Ráadásul a pesti oldalon szép napsütésben lehet futni, nem fagyok meg, mint a múlt héten. De mintha egyre ritkább lenne a levegő. Kicsit lassítottam, a 30 perc csak meglesz. Aztán a szépen lassan, lefutott méterenként épülő ego kapott egy övön alulit. Olyan meggörnyesztő gyomrost. Mit gyomrost, még lejjebb. Megsemmisítő, egy hónap munkáját porba döntő, döbbenetes erejű ütés volt. Ahogy küzdöttem az utolsó 1000 méterrel, könnyedén, szinte mosolyogva elfutott mellettem egy korombeli nő.

Háromkerekű sportbabakocsit tolva maga előtt, benne egy pulyával.