Az időpontot rögzítettük, szabadságot kivettük, de az osztrák síszünet miatt a már-már szokásos Hochkar környékén egyáltalán nem volt szállás. Így kicsit kényszerűségből, kicsit az ismeretlen iránti vágytól hajtva a járt utat a járatlanra cseréltük.

A Steinplatte síterep közelében, Oberwössen nevű faluban egy magyar család által üzemeltetett szállást foglaltam, mindenben nagyon rugalmasak és segítőkészek voltak. A környéken van négy vagy öt nagyobb síterep, a szállás Németországban található, de a sípályákon át lehet csúszni Ausztriába és vissza. A legnagyobb lift nyolc személyes, fűtött ülésekkel, ami csak arra jó, hogy a ruhákra tapadt havat vízzé alakítsa. A pályák többsége széles, nyitott, napsütötte lejtő, tanulni is ideálisak és azért lehetett kicsit száguldozni is rajtuk.

 

A szálláson a félpanzió finom, bőséges vacsorát jelentett, a leves és a desszert fix, a főétel háromból választható. A pályákon a csúszás mellett a Glühwein és a Germknödel a napsütéssel együtt igazi harmóniát teremtett. A szállóvendégek a közeli uszodát is használhatják, ami egy 25 méteres medencéből és egy szaunából áll. Az úszás itt lakóknak ingyenes, jól is esett az egész napos rugózás után.

Első két napon az osztrák oldalról induló kabinos lifttel közelítettük meg a síterepet, ehhez kicsit többet kellett kocsikázni reggel, de kényelmesebbnek tűnt. A pályarendszert a másik oldalról is el lehet érni, itt a parkolóból öt perces buszozás, egy négyes ülős lift majd egy rövid (lassú, kényelmes, tanulóknak is könnyen megoldható) csákányos lift komplikálja a feljutást. Viszont a hazaút kárpótol mindenért, a csúcsról tizenkét kilométer hosszan, egy patak mentén kanyargó "überromantische" környezetben lehet egészen a parkolóig csúszni, ami megéri a reggeli bonyodalmakat.

Az osztrák oldalon, a kabinos lift tövében pedig egy bár várja a pályáról érkezőket, bömböl a német(es) zene és a második búzasör (Wieninger, isteni) után mindenki garantáltan egymásba karolva dülöngél és énekli valamelyik helyi sláger vagy a "Levelet kaptam lájf", az "Ájvillszörvájv" esetleg a "Vájemsziéj" örökzöld sorait.

Egy kisebb boardos csapat gatyára lazulva adott műsort, aztán hét körül ürülni kezdett a terem.

A négy nap nagyon gyorsan elszállt, a hazaútnak egykiállásos taktikával vágtunk neki, de az utazás persze sosem ilyen egyszerű. A gépkocsi üzemanyagszükséglete mellett fontos tényező a céges üzemanyagkártya első hazai lelőhelye valamint a húgyhólyagok állapota is. Mindezekre tekintettel az induláskor egy helyi benzinkúton vételeztünk (bölcs rátartással) 34 liternyi üzemanyagot. A GPS és a fedélzeti számítógép adataira épülő számításaim szerint ez (a tankban lévő 10 literrel együtt) bőven elég lesz Mosonmagyaróvárig, ahol pont jól esik majd a "bio-break" és a kávé-szendvics is.

Salzburg és Bécs között a terv szerint eseménytelenül tempomatoztunk, a visszapillantóban meseszép naplementét nézhettünk végig, halkan szólt a jódli és surrogott az autópálya alattunk.

Végül persze kiderült, hogy a háromismeretlenes egyenletet nem sikerült maradéktalanul megoldani. Egyszerű pilóta-hiba volt, ugyanis a mosonmagyaróvári lehajtó mellett a megengedett sebességgel haladtunk el. Borult az aprólékosan kidolgozott terv. Kénytelenek voltunk először megállni pisilni a következő lehetőségnél, mert már percekkel sem bírtuk volna tovább. Aztán kezdődött az igazi dráma: ami bőven elég Mosonmagyaróvárig az pont nem elég Tatáig. Úgyhogy undorodva tankoltam 3 litert egy OMV kúton, Tata előtt 10 kilométerrel. Végül a tatai bázisra eljutva a 75 literes tankba még így is kicsit több, mint 73 liter csorgott bele. Nehéz kenyér a Forma-1, egyetlen vigaszunk, hogy nem időre jöttünk haza, úgyhogy legalább jól szórakoztunk közben, hogy kifogy-e vagy sem...