Reggel ismét ínyenc-reggeli után a szemerkélő esőben fél tizenegyig tanakodtunk, hogy mi legyen. A csapat nagyobbik fele optimista és elszánt volt, hiszen mára Monte Carlo-t terveztük be. Végül a pozitív gondolatok győztek, bár esőruhában indultunk, tíz perccel indulás után elállt az eső, és aznap nem is kaptunk több égi áldást. A hideg, nyirkos reggelben a viffer furán indult, mintha csak három henger járt volna, de öt perc melegedés után megszűnt a macera. A gyertyák harmincezres élettartama a végéhez közeleg, huszonnyolcezer körül járnak, csak azt reméltem, hogy ezt a kicsit még kibírják hazáig.
A Cime de la Bonette holdbéli tájhoz hasonlít, csupa szikla, csupa kő, alig van növényzet. Minden kopár, fantasztikus látvány, aztán a hegygerincen egy valóságos kis kapun áttörve hirtelen minden megváltozik, a déli oldal buja, ismét csupa zöld és csupa növény mindenfelé.
Nincs már messze Nizza, bár itt a hegyekben a 96 km sokáig is eltarthat...
Ezen a környéken az R6 kétszáz kilométeres hatótávja majdnem kevésnek bizonyult. Egy útbaejtett kis benzinkút be volt zárva, így egyéni csúccsal kétszáztíz körül tankoltunk Nizza előtt, nagy megkönnyebülés volt. Nizzától pár kilométert autópályán haladunk Monte Carlo felé, ahol a városba vezető úton elég nagy dugó fogadott. A korábbi svájci tapasztalatok és a két nagy oldaldoboz (amibe majd a bőrruhákat akartuk pakolni a városnézés idejére) miatt nem virgonckodunk a sorok között, de a sok helyi nagyrobogó példáját követve végül mi is a vonalon csorgunk befelé. A helyiekre a kamikaze jelző lenne a megfelelő, többször előztek meg úgy hatvan-hetvennel, hogy közben én is a sorok között csorogtam. A két autó-két motor pedig csak elég szűkösen fért el, de ők ezzel nem nagyon foglalkoztak.
Monte Carloban végiggurulunk a Casino előtt és a híres F1-es visszafordító kanyaron,
majd az alagúton,
azután a kikötőnél leparkolunk. Az árkádok alatt mintha egy másik világ lenne, se csillogás, se Ferrarik, csak kosz.
Itt átöltözünk, a ruhákat a motorokra eszkábáljuk, egy lánccal az egészet lezárjuk. A tetejére dobom a pólómat száradni, pár motoros csizma se fér el a dobozokba, mondanom sem kell, hogy nem nyúltak hozzájuk, amíg sétáltunk.
Visszamegyünk az alagútba, felsétálunk a Casino-hoz, az előtte parkoló autóflotta kiválthatná egy kisebb banánköztársaság adósággállományát.
A panini és az üdítő olcsóbb, mint Franciaországban, a kis frissítő után a part mentén lévő magaslaton álló erődbe mentünk.
Miután ezt is megnéztük, hazafelé vettük az irányt.
Nem akartunk ugyanazon az úton menni, így La Madonne d'Utella-nál a 6202-esen kicsit tovább mentünk nyugatra és csak Toutet sur-Varnál fordultunk észak felé a D28-ason Valberg majd Guillaumes felé.
Az út itt hihetetlenül vörös sziklák közé vájva kanyarog,
elég szűk, keskeny és kanyargós. Alig férne el két jármű egymás mellett, a hegyek fölénk tornyosulnak. Az útminőség eleinte nagyon jó, sehol egy kátyú. Egy derékszögű balkanyarban aztán egy kényszeredett, valójában felesleges és hirtelen fékmarkolási manőver után az SV lapon fordult, annyira, hogy a kormány és a bukógomba is leért. Hála az alacsony sebességnek és a Vanucci nadrágnak komoly személyi sérülés nincs, a zúzódások nyolc napon belül gyógyulnak, az anyagi kár sem jelentős, csak kisebb esztétikai nyomok maradtak a motoron. A váltókar bütyke viszont letört, ez tipikus Suzuki funkció. Így legalább még könnyen javítható, szerencsére a letört darab is megkerült.
A jó öreg szigcsó ismét kihúzott a bajból, átmenetileg újra lehet váltani a karral. A kellő pihenő és az eset kitárgylása után folytattuk az utat. Mint minden esés, ez is lassított egy kicsit a tempón, így kettévált a csoport. A többiek előrementek felderíteni a következő hágót, mi ketten pedig óvatosabban mentünk tovább.
Eddigre ránksötétedett, ami itt a hegyekben egy kicsit másként zajlik, mint otthon. Minden nap egészen kilencig, fél tízig teljesen világos volt, majd mintha egy redőnyt engedne le valaki, hirtelen, kevés átmenettel vaksötét lett minden. Ez a szerpentineken jelentősen lassítja a tempót, ráadásul a Col de la Coyolle az egész utunk legrosszabb minőségű és legszűkebb, helyenként konkrétan másfél méter széles, ösvényszerű szakasza. A komplikációk miatti adrenalin és stressz is lefárasztott minket, úgyhogy mire átvágtunk az utolsó szakaszon és elhagytuk Barcelonettet, már fáztunk és a napközbeni élmények ellenére nagyon kimerülve értünk haza.
Térképen:
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.