Divatmotoros

Már pár napja éreztem, hogy mintha nem a szokásos kerékvágásban mennének a dolgaim. Arra eddig is rendszeresen sor került, hogy a Nagydarab begyömöszölt a sárga zsákba, de általában nagyon hamar ki is engedett. Utána mindig belémdugta azt a meleg izéjét és aztán jött a talpam alá az a fekete, ruganyos akármi, de sose volt kellemetlen. Szépen húsz-harminc percig csak vertük a ritmust. Előre, hátra, előre, hátra. Ismerős szagok, semmi hirtelen zaj vagy fény, csak az a megnyugtató surrogás, és az a rugalmas fekete akármi. Aztán ahogy telt az idő, persze mindig elkezdett lassan szivárogni a nedvesség a Nagydarab meleg izéiből. Annyira az sem volt rossz, mert végül megint visszanyomott a sárga zsákba, és percek múltán a szokásos csempék között pihenhettem egész éjszaka, sőt általában másnap is békén hagyott.

Na de három napja minden olyan furcsa körülöttem. Úgy kezdődött, hogy nem a sárga zsákba gyömöszölt, hanem egy sokkal nagyobb, koromfeketébe. Ráadásul ennek kemény volt az oldala, és egy csomó rongyot is rám tömött. Majd megfulladtam, pláne, amikor a Nagydarab még jól meg is nyomkodta a fekete tetejét. Ráadásul innen csak sokkal később engedett ki, azt se tudtam, hol vagyok. És a szokásával ellentétben az izéit se dugta egyből belém, hanem csak behajított egy számomra teljességel ismeretlen sarokba. Mondjuk itt legalább nem a hideg csempén kuporogtam, hanem valami puha szőtt izé volt alattam. Ugyanolyan ruganyos, mint a fekete akármi, csak sokkal szöszösebb.

Vártam, vártam, de napokig semmi sem történt. Néha világos lett, utána a Nagydarab egész napra eltűnt. Amíg nem volt ott, minden nap jött egy majdnem ugyanolyan, mint a Nagydarab, csak ennek a testére meg a fejére is egy-egy hülye rongy volt rácsavarva és egy szörnyű mohón krágokó-szürcsögő dobozt húzott maga után, aminek a csövével meg is támadott. A két cérnavékony kezemmel hadonásztam és megfenyegettem, hogy megfojtom, mire szerencsére mindig elkotródott, de nagyon be voltam rezelve. Legszívesebben elfutottam volna, de a Nagydarab nélkül csak remegve lapultam ott a sarokba szorítva.

Aztán ma, miután hazaért, a Nagydarab végre megint belém dugta az izéit, és elindultunk. Először ugyanolyan pihe-puhán csináltuk, mint ami eddig volt alattam, aztán kicsit várni kellet, majd egy csilingelés után egy fényes, nagyon világos fülkébe értünk. Ott volt egy csomó ahhoz hasonló, amilyeneket csak egyszer láttam eddig a Nagydarab hatalmas fekete polcos dobozában, ahova egy hétre bezárt. Olyasmik voltak, mint én, de volt közöttük sárga, fekete, barna, sőt még egy kékeset is láttam. Ha-ha-ha, mintha nem tudnák, hogy a kék csíkos fehér a legszebb.

Ezek után megint volt egy csilingelés, és ugyanolyan fényes, csúszós akármin folytattuk, szép lassan. Na de aztán olyan helyre kerültem, mint még soha. A szép és fényes akármi helyett kemény, iszonyatosan koszos kékesfekete akármin csináltuk tovább. Körben mindenhol számolatlanul az olyanok, mint én, mindegyikben benne egy Nagydarab és rohantak ide-oda. Na de az még csak hagyján, ezekkel egyáltalán nem értettem szót. Már azokkal se volt könnyű, akikkel egyszer a Nagydarab hatalmas polcos dobozában találkoztam, na de ezeknek egy szavát se értettem. Mintha csak kuruttyoltak volna, csupa "jesssz", meg "szenksz", meg "szkjúszmi" meg még rosszabbakat szuszogtak.

Én eleinte még szóltam hozzájuk de egy idő után ráuntam, hogy csak bután sziszegnek felém, úgyhogy ügyet se vettetem rájuk. Különben is, egyre gyorsabban csináltuk és elmaradtak azok a hatalmas, fekete kerekeken száguldó dobozok is, amiktől majd a frász tört ki. Pedig először volt abból is mindenféle színű! Legjobban az emeletes pirostól féltem, az ötször akkora volt, mint a többi és ráadásul olyan fullasztóan büdös volt a lehellete, hogy majd elájultam, amikor odaböfögött nekem. A zaj is kezdett csillapodni, pedig eleinte már-már elviselhetetlenül hangos volt minden. Valahogy pont ilyennek képzelem el a poklot, amiről még gyerekkoromban mesélt az az vén, ferdenyelvű barnabőrű, akibe az engem közben tűvel szurkáló sárga Nagydarab dugta az izéit.

Egyre szaporábban csináltuk, aztán megint változott a helyzet. Most a fekete, koszos keményet felváltotta egy apró, barnás szemcsékből összerakott, kicsit tisztább és sokkal kellemesebb akármi. Ezen már végre ugyanolyan tempóra kapcsoltunk, mint amilyet a fekete ruganyoson megszoktam. Itt nagyritkán jöttek szembe haverok, ezekkel már tudtam váltani pár szót, de általában nagyon gyorsan eltűntek a szemem elől, mert a Nagydarabjuk mindegyiket űzte-hajtotta. Itt már gyönyörű, csikorgó-recsegő magas hangok voltak és az illatok is teljesen megváltoztak. Édeskés, nedves, bódító illatok töltötték be a teret, hú, nagyon kellemes volt.

Aztán láttam még egy csomó fura szerzetet is, volt olyan, aminek két izéje volt, és pihepuha tollakkal volt betakarva, meg hadonászak is a lapos bigyójukkal. A sárga szájukkal azt hajtogatták, hogy "hápá - hápá", és időnként eltűntek a vízben.

Aztán volt négyizés is rengeteg, mindenféle színben és méretben, általában a Nagydarabhoz kötve rohangáltak, és az egyik kicsit mintha meg is akart volna támadni, de a Nagydarabja olyat ordított rá, hogy amaz csak lapított. Fene tudja, azt milyen zsákokba szokta a Nagydarabja gyömöszölni, úgyhogy megértem, ha nagyon félt tőle.

Na de a legviccesebb az a hozzám hasonló volt, akinek három vagy négy kerék volt a hasába szerelve, és a Nagydarabja majdnem olyan gyorsan csinálta vele, mint azok a rémisztő büdös és piros dobozok, amiket korábban láttam. Hú, azok milyen kunsztokat tudtak, biztos nem értem volna utol őket, pedig benne lettem volna egy kis versenyben. Csakhogy én hiába húztam bele, a Nagydarabom mindig elkezdett fuldokolni és visszafogta hol a balt, hol a jobbat, meg egyre jobban nedvesedett az izéje bennem, a kerekes pajtik meg eltűntek a fenébe a Nagydarabjaikkal együtt.

Az akármi közben megint változott, egy puha, nedves zöld szálakból állóra értünk, olyasmi volt, mint a szöszös, de ez inkább nedves volt és a zöld szálakat könnyen össze tudtam lapítani. Az aljánál nagyon koszos fekete sár volt mindenhol, de ez a sár olyan kemény volt, hogy a zöld szálak már nem süllyedtek bele. Az illata az ennek volt a legjobb, ez meg egyenesen a mennyországra emlékeztetett, arról pont ilyeneket mesélt a ferdenyelvű öreg réges-régen.

Aztán már majdnem kétszer annyi ideje csináltuk, mint amennyit a fekete ruganyos surrogón szokott bírni a Nagydarabom, úgyhogy nekem nagyon jó lett. Csak ne kellett volna megint átvágni azon a koszos, zajos, büdös lehelletű kerekes dobozokkal meg érthetetlenül karattyolókal telt poklon. Három perc volt az egész, de egy örökkévalóságnak tűnt.

A Nagydarabom izéji teljesen átáztattak és úgy tűnik, neki is jó lett a végére. Most bedobott megint a sarokba és csak ül nem messze innen. Nyomkod valami fekete világítós lapos bigyót, amit mindig szokott. Kiváncsi vagyok, mikor rakja megint belém az izéit, remélem nem kell olyan sokat várni, mint legutóbb. A zúgós dobozos Nagydarabra meg nem is merek gondoloni, remélem sose támad már rám a hülye szörcsögős csövével...