Tegnap például könnyedén teljesítettem a kiszabott időt, közben még néha gyorsabbra is állítottam a tempót, mint szoktam. Ma viszont szenvedtem, szúrt az oldalam, alig bírtam a táv felétől. Aztán a képernyőt figyeltem, gondoltam elterelem a figyelmemet a szenvedésről vagy valahogy ihletet merítek a képernyőről.

Egy dokumentumfilmet néztem, valahol Afrikában színes bőrű fiatalok gyülekeznek egy focimeccsre. A körülmények össze sem mérhetőek az ittenivel, poros, hepe-hupás pálya. A kapuk rozsdásodó vasrudak, háló, szögletzászló vagy oldalvonal sőt fű sem volt sosem. Legalább harminc fok, vibrál a levegő a hőségtől. Ők meg határtalan lelkesedéssel küzdenek, gyönyörű támadásokat vezetnek egyik kaputól a másikig. Oldalt néhány néző buzdította őket, de láthatóan elmélyülten, csak a játékra figyelve adták a maximumot a játékosok. Még a test elleni küzdelemtől sem riadtak vissza. Nekem csak szúrt az oldalam, alig kaptam légkondicionált levegőt, ők meg ott a porban, nyakig csatakosan rohantak a labda után.

Persze nekik könnyű volt. Mindenkinek volt két mankója pluszban. Ugyanis kivétel nélkül egy lábuk volt. Taposóaknákon szocializálódtak, mégsem felejtettek el játszani. A mély por miatt kicsit feljebb tolták a mankó végén a gumibütyköt, aztán hajrá. Nem volt pofám lejjebb állítani a sebességet a gépen.

Ui. A témához kapcsolódóan eszembe jutott az alábbi reklám is, amit pár napja láttam. A könnyen megtalált kifogásokról szól, amik mögé bújva nem megyünk sportolni.

Úgyhogy nincs több kifogás, gyerünk sportolni!