Divatmotoros

A fehér ruhás, tagbaszakadt férfi egy pillanatra elmerengett és zavartan túrt a dús szakállába. A hátulról izzó erős fényben szinte csak a sziluettje látszott. Vele szemben egy fiatal srác állt, és teljesen összezavarodottan fürkészte a szakállas arcát. A következő pillanatban a fehér ruhás széttárta a karját és annyit mormogott: "Pedig mi mindent megpróbáltunk. Sajnálom, erre jöjjön."

A fiatal srác visszagondolt a délutáni eseményekre. Egy fontos tárgyaláson ült Amszterdamban, de már nagyon unta. "Ha még sokáig beszél ez a majom, még lekésem a gépem. És ez az utolsó gép ma, semmi kedvem itt ragadni." - gondolta. A másik persze csak mondta, mondta, mégsem szakíthatta félbe. "Öt perce a taxiban kéne lennem, ez meg csak pofázik." Már alig tudott odafigyelni. Egyszer csak a másik végre abbahagyta, megállapodtak, hogy holnap megbeszélik a kimaradt pontokat telefonon. A srác kapkodva pakolt a táskájába és sietve leszaladt az épület elé.

A jóelőre megrendelt taxi persze sehol. A recepciós, aki a taxit hívta, már rég hazament, hét óra is elmúlt. Visszament a portára, egy őr ácsorgott ott unott arccal. Megkérdezte, hogy nem tud-e valamit a taxijáról. Az őr rövid gondolkodás után ráérősen telefonálni kezdett, majd rövid holland karattyolás után csak annyit mondott, hogy mindjárt itt a taxi, már nincs messze, de nagyon nagy a dugó.

"Ez necces lesz, majdnem egy óra a reptér innen, a gép meg kilenckor indul." Egyre feszültebben nézte az óráját, negyed nyolc volt, mire befordult a taxi a sarkon. Behuppant a hátsó ülésre, és szólt a sofőrnek, hogy nagyon siessen, mert késésben vannak. A taxit egy hetven körüli szemüveges bácsi vezette, maximum negyvennel ment a házak között. Az autópályán már nyolcvanra is felgyorsított, aztán egyszer csak egy hirtelen fékezés után éppenhogy megállt az előtte álló kocsisor mögött. Amerre a szem ellátott, piros féklámpák világítottak az esőben. Percekig egyik autó sem moccant, mind a három sáv teljesen bedugult. A srác már lemondóan, egykedvűen ült a taxiban - "Szinte biztos, hogy ezt lekésem."

Egyszer csak megmozdult a kocsisor, és lassan araszolni kezdtek. A percek csak teltek, közben lépésben, meg-megállva haladtak. Jó negyed óra múlva, egy kanyar után egy felborult teherautó mellé értek, két sávot elfoglalt a háromból. Körülötte villogó rendőrautók álltak és a lepotyogott árut neonzöld mellényben takarították a tűzoltók. Nagy nehezen túljutottak a baleseten és az öreg sofőr már rákapcsolt, néha százzal is mentek. A srác negyed kilenc után ugrott ki a taxiból, és rohant át a terminálon. A beszállókártyáját még reggel megkapta. "Ha gyorsan átérek a biztonságiakon, még talán elcsíphetem."

A bejárati kapunál persze iszonyatos sor kígyózott. Nem állt be, előrefurakodott, sűrű elnézéskérések közepette egyenesen a röntgenkapuhoz ment, és megkérte a soron következő utast, hogy engedje maga elé. "Ez az utolsó gép ma és mindjárt indul." A nő végül kelletlenül maga elé engedte. Nem úgy a biztonsági ember, aki a srác táskájára mutogatott, és kérdőn ránézett: "Az öné ez a táska?" "Igen" mondta a srác, "kinyitom, de kérem siessen, mindjárt indul a gépem." Az őr komótosan turkált a táskában, majd a fehér cérnakesztyűs ujjával az  asztmasprére mutatott: "Ezt vegye ki, kérem." A srác gyorsan a kezébe nyomta a sprét és türelmetlenül az órájára pillantott. Az őr kicsit forgatta, majd visszaadta, és szó nélkül elfordult a következő utas felé. A srác kapkodva bezárta a táskát, zsebre vágta a sprét és az indulási adatokat mutató monitor felé futott.

A Budapest felé tartó gép nem volt kiírva. Csupa olyan járat, ami majd egy óra múlva indul. Aztán pár másodperc múlva váltott a kép, még későbbi gépeket mutatott. Újabb, perceknek tűnő várakozás után feltűnt végre a srác járata a monitoron. 89-es kapu, az a terminál másik végén van. Futás! Fél kilenc is elmúlt már, a monitoron a "Flight closing" felirat villogott. Ahogy tudott, rohant, kezében a táska, erősen zihált, de tudta, hogy ez az utolsó gép. 76-os kapu, 80-as kapu, 84-es kapu, az utolsó mozgójárda nem működött. Mellette trappolt, és végre meglátta a 89-es kaput. Az egyenruhás stewardess már éppen csukta maga mögött az üvegajtót, amikor meglátta a felé rohanó srácot, aki vadul lobogtatta a beszállókártyáját. "köszönöm, köszönöm" zihálta, ahogy a nő rosszaló tekintettel beengedte.

A srác megkönnyebbülten sietett a gép felé a csőben, amint fellépett a gépre, már csukták is be mögötte a gép ajtaját és el is indultak a felszálláshoz. A már guruló gépen kereste gyorsan a helyét, lehuppant az ülésbe, becsatolta az övét. Nagyot sóhajtott, majd csurom vizesre izzadt ingujjával megtörölte a homlokát. Elgyötörten dőlt hátra az ülésben, ahogy a gép a levegőbe emelkedett.

Aztán pár másodperc múlva egy hatalmas robaj szelte át az amszterdami éjszakát. A gép szinte megtorpant a levegőben, majd fülsüketítő reccsenéssel darabokra szakadt. A srác feje hatalmas erővel csapkodott ide-oda és jeges szelet érzett az arcában. Aztán egy pillanat múlva teljes csend és sötétség borult rá. Mintha megállt volna az idő. Nem érzett semmit. Lehet, hogy órák teltek így, mire feleszmélt. Csak az tűnt fel neki, hogy valaki mintha nézné. Egy tagbaszakadt férfi állt vele szemben, háta mögött hatalmas fény. Széttárta a karját és annyit mormogott: "Pedig mi mindent megpróbáltunk. Sajnálom, erre jöjjön." Kinyitotta a hatalmas kaput, és betessékelte a srácot.