Bár mindenki azzal jön, hogy a dobos a zenész legjobb barátja, meg hogy már nem néző de még nem zenész, azért a dobnak is megvannak a maga kis finomságai. Ezek közül az első, amivel elkezdtem ismerkedni, az a hangsúlyos ütések használata.

Mit kell ezen tanulni? Jó erőset rácsűrni mindenki tud, nem? Persze odáig rendben is van, de amikor a hangsúlyos ütések közé finom, puha, hangsúlytalan ütéseket is be kell illeszteni, akkor azért elkezd nehezedni a dolog.

A másik furcsaság ezekkel a hangsúlyos ütésekkel az, hogy így a ritmusképlet lüktetése mellett megjelenik egy második, beágyazott ritmika is, ami persze mindent összekuszálhat. Főleg az egyenletes tempót adó jobb lábat a lábdobon, nekem legalábbis szépen el tudja húzni a hangsúlyos ütés a megfelelő helyről.

Na de elég a szövegből, halljunk egy egyszerű példát:

Mi történik, ha ugyanezt elosztjuk mindenfelé a tamokon? Valami ilyesmi:

Elsőre hallva nem is gondolnám, hogy igazából egyenletes ritmusú, jobb-bal kézzel váltva ütött dologról van szó. Szerintem a legtöbb ember sem úgy utánozná hallás után, hogy egyenletesen jár a jobb és a bal keze, hanem mindenféle szüneteket tenne bele. Pedig a lüktető ritmust csak az erősebben és gyengébben ütött hangok váltakozása adja. Ugye, milyen szép?

Itt a kotta, csak a dobosnál is képzetlenebb műértők kedvéért megjegyzem, hogy azok a kis háromszögszerű izék jelzik a hangsúlyokat: