Viszonylag kényelmesen készülődtünk a pécsi koncertre, így végül negyed tíz után értünk az Ifjúsági Házhoz. Sokan voltak kinnt is, elfogyott minden jegy. A mi elővételes jegyeinket Judó érvényesítette. Ahogy beértünk a terembe, már szinte teljesen tele volt a hely, a sötétben egyre hangosabban zúgott az alap a hangfalakból. Aztán tíz. Kilencnél már a terem szélén igyekeztünk előrébb jutni. Nyolc - terem háromnegyede. Hét. Fele. Hat. Még egy csomó ember előttünk. Öt. Csak négy sorra a színpadtól. Három - három ember előttem. Kettő. Egy. Zéró. Ez itt a föld. Kösz, hogy megvártatok, pont odaértünk a színpadhoz, mire elkezdődött a koncert.

Eleinte nekem kicsit langyosnak tűnt a buli. Faszi is a szokásosnál nyugodtabban vendéglátózott hátul, nem akart kiesni a saját száján, mint amikor igazán élvezi a dobolást. Aztán a harmadik vagy negyedik szám körül betette kettesbe az autót a szerpentinen és onnan gyönyörű íve lett az estének.

Először is kiderült, hogy Dódit ezen túl senki sem bácsizhatja, mert szegény már egészen belebetegszik, hogy vannak A Fiatalok, meg van Ő, a bácsi. Helyette Tibor a Tanár Úr megszólítást javasolta, amit a közönség nagy ujjongással nyugtázott. Külön köszöntötték a régi, tíz évvel ezelőtti pécsi bulikról is ismerős arcokat, majd a Most Múlik-ot a komlói pajtásoknak dedikálva játszották, kezit csókolom, madam heroin.

Aztán jött az este egyik fénypontja. Bár nem szokásuk, de Szilárdot a színpadon köszöntötték fel. Ízléses Alexandrás nejlonszatyorba csomagolva előkerültek az ajándékok is, borok az új borhűtőbe, egy Sting könyv és egy McCartney DVD a hideg téli estékre. Szilárd egészen meghatódott, villogott a fogkrémreklám-fogsor rendesen, látszott rajta, hogy jól esett neki a kis ünneplés.

A Don Quijote-hez Tibi azt kérte, hogy hozzunk létre egy mágneses teret. Én nagyon koncentráltam, a zsebemben lévő összes bankkártya tönkrement, csoda, hogy a telefonom kibírta a váltakozó polaritást, csak úgy zizegtek a hangfalak. A dél felé költöző vadludak is zavartan köröztek az Ifiház felett, nem tudták hirtelen, merre lehet észak és dél.

Aztán előkerült egy harminc centis gyerek- vagy játékgitár, amin az örökbecsű "Itt lakom, látod, ez az a ház" csendült fel a Tankcsapdától, egész meghatódtam közben. Lassan mindenről eszembe jut valaki, aki már a múlt része. A szöveg azért minden refrénnél kifogott Tibin, de a közönség kisegítette, úgyhogy összeállt a kép.

Aztán egy hatalmas House of the Rising Sun improvizáció következett, majd Szilárd Faszival felelgetett egymásnak a dobokon és persze a jobb oldali ütős szekció is beszállt, a végén pedig a Legyen vöröst követelők nagy örömére minden vörös fényben úszott, a Bordély boogie pedig a fehér zajhoz hasonlatos kakofóniában, számolhatatlanul gyorssá válva pörgött fel, hogy a végén szokás szerint egyetlen, hatalmas és tompa ürességet hozó nagy ütéssel megkoronázza a koncertet.

A képek közül ezúttal egyetlen egyet kivéve (amin a kis gitár látható) csak olyanok maradtak, amik Szilárdról készültek, elvégre ő volt az ünnepelt. Boldog születésnapot Szilárd! Köszi, viszont kívánjuk!