Divatmotoros

Amikor megérkeztem, még csak feszülten mászkált fel-alá. Látszott rajta, hogy készül valamire, folyton rángatta a nyakörvben a fejét. Méregette, hogy ki tudja-e rántani egy hirtelen mozdulattal. Azt is próbálgatta, hogy mennyire hosszú a póráz, csak azért, hogy tisztában legyen a saját határaival. Az emberek már figyelték, így is félelmetes volt, de mindenki a szájkosárban és a pórázban bízott. Arra azonban senki sem számított, hogy egyszer csak szakad a póráz, lecsúszik a szájkorás és a megvadult kutya szabadon néz majd farkasszemet a köré gyűlt tömeggel.

Ekkor még senki sem tudta, hogy mi fog történni a következő pillanatban. A körülötte álló emberek vadul dobolni és zörögni kezdtek, talán azért, hogy kicsit elijesszék. De a zaj csak még jobban feltüzelte a kutyát, vadul vonyítani kezdett, csattogtatta a fogait és dobálta a testét a dobok ritmusára.

Mindenki a száját figyelte, biztos azt akarták tudni, hogy veszett-e? De az nem habzott, csak különféle emberi szavakra nyomokban emlékeztető hangok jöttek ki rajta. A legtöbben ezt látva bátorítóan sugdostak a szomszédjuk felé: "Nem veszett, csak vad". Vagy azt: "Micsoda szilaj erő, azt nézd!"

Alaposan kitombolta magát, még a korábbi Quimbynél is nagyobb lendülettel űzte, hajtotta a körülötte szorgalmasan csapkodó dobosokat. Minden irányból megugatta a holdat, majd a rá szabott idő leteltével elfújta a kieresztett gőzt és a tarkóján égnek meredő szőrrel elügetett a naplementébe.

Az emberek meg csak álltak ott az aluljáróban, és arra gondoltak: de jó, hogy akad még ilyen vad kutya a sok sunyi róka korában.