Divatmotoros

Elöljáróban annyit el kell ismernem, hogy amikor görcsöl az ember (csajának) a veséje, akkor viszonylag alacsonyra csökken az ingerküszöböm mindenféle stratégiai egészségügyi reformmal kapcsolatban. 

Normál elmeállapotban tökéletesen egyetértek a reform szükségességével, azt is belátom, hogy nem ingyenes az egészségügy. Fizetünk is mindketten (nem is keveset) a TB kasszába és hála istennek eddig minden rám fordított kiadást összevetve is bizonyára pozitív a mikrokassza. (Legyen is ez így mindig!). Azzal is egyetértek, hogy szükség van társadalmi szolidaritásra, hajlandó is vagyok pénzt dobni a közös kalapba. Néha még a piros lámpánál álló mikrokalapba is adok egy-egy százast, pedig ezeket a problémákat is a makro kalapból kéne megoldani.

Amitől viszont felmegy a vérnyomásom (főleg vesegörcstől beszűkült tudatállapotban), az az a hozzáállás, amivel tegnap este találkoztunk. Egyetlen emberséges és odafigyelő ápolónő (0:1) kivételével mindenki a nyomorult reform mögé próbált elbújni.

Miért van az, hogy emberfeletti feladat annak kiderítése, hogy hová forduljon a kazinbarcikai lakos, ha Budapesten görcsöl a veséje (1:1)? Miért kell extrán rámenősnek lenni (az 1000 forintos vizitdíj kifizetése UTÁN is, hogy ne küldjenek el az ügyeletes budapesti kórházból (2:1)? Miért kell végighallgatni tizenkétszer a nővértől (3:1) és az orvostól is (4:1), hogy maga nem ide tartozik, magát itt nem vizsgálhatNÁNK meg, magát mi itt nem láthatjuk el?

Végülis persze befizettük, végülis persze elláttak, végül is persze le is tudták adminisztrálni. Végül is két óra verbális háborúzást és töméntelen frusztrációt lehetett volna elkerülni, ha mindenki tette volna a dolgát kussban, ne adj isten mosolyogva, amit már  el sem vártam. Mert a vége felé már én sem voltam túl mosolygós.

Viszont ismerek számtalan olyan (egyébként teljesen normális, sőt jó) embert a környezetemben, akit tegnap tényleg elhajtottak volna, és aki otthon görcsölt volna csendben tovább, ki tudja meddig. Lehet, hogy ez a igazi cél?