A szállásról a szokásos cihelődés-fizetés-láncsprézés-sztorizás után fél tíz körül indultunk tovább. Erre a napra már csak némi autópályázás, sok főút és két hágó volt a terv. A szállás kis utcájából a főútra balra kihajtva ötven méter után megfordultunk, irány az ellenkező horizont. Ma is jól indult a navigálás.
A részletes nyomtatott itin az első faluban összeomlott, mert a patak feletti egyetlen kis híd le volt zárva. A következő faluban tudtunk csak átkelni, majd kis térképészet után feljutottunk az autópályára. Németországból visszaértünk Ausztriába, Inssbruckon át Feldkirchig a Westautobahnon haladtunk, majd Lichtensteinben is csináltattunk fotót a helyi hatósággal (bár itt nagyon svájciasan mentünk, talán 54-el mehettünk el az 50-es traffipax mellett, de villant szemből).
Svájcban aztán egy dombtetőről rohant felénk egy szürke ruhás vasutas, aki lassításra bíztatott, engem kevés sikerrel, utánam sem akart senki megállni, végülis nem vonatos túrára jöttünk, miről beszélgessünk egy vasutassal? Aztán egyre szigorúbban hadonászott a közeg, végül a kis csapatunkat záró BMW-re ellentmondást nem tűrően rámutatott, és kiállította szegényt az út szélére. Mi a követező pár kanyar után félreálltunk, hogy fedezékben várjuk meg a tárgyalás eredményét. Amire nem kellett sokat várni, pár perc után érkezett a BMW és kiderült, hogy Svájcban a kanyarodósávban előzést 70 euróért lehet gyakorolni. Hiába, Svájcban svájciak laknak.
Még rendezettebben haladtunk tovább, elsőként az Oberalppasson tekeregtünk át.
Ezután a főútvonal párszáz méteren át macskakővel kirakott sétálóutcára emlékeztetett, szűken kanyargott a házak között, majd jött az egyetlen kútoszlopos mini Shell kút, ahol alaposan feltankoltunk.
Aztán újra kinyílt a tér és előttünk a Furkapass. Végre már hegyi utak, indult a kanyargós banzáj!
A 9-es úton folyamatosan nyugat felé haladva elértük a svájci-francia határt, majd Martigny és Chamonix átszelésével eljutottunk Venthonba, ahol az első hosszabb szállásunk állt.
A megérkezés előtt még megnéztünk Venthon A.S.-t, ami egy csodaszép transzformátorház az erdő közepén, mintegy három kilométerre a falutól, de saját autópályalehajtóval és precíz táblázással. Ekkor már tizenegy körül járt, az utolsó öt kilométer már fogcsikorgatósra sikerült. A kis faluban aztán teljes csend és vaksötét, csak a motorok dübörgésére ébredeztek a helyiek.
Egy sziklaszerű emlékműnél álltunk meg, ez elég egyértelmű pont a navigáláshoz. A szállásadónk rövid telefonos konzultációban elmagyarázta a házig az utat. Az itinjét szóról szóra betartva meg is érkeztünk - egy meglepett és álmos helyi portájára, aki nem beszélt angolul. Azért elhadonászta, hogy merre tovább, még száz méter, és ott is vagyunk, sorry, tenkjú, orevoár, bonzsúr, velkóm!
A házigazda egy idős skót házaspár, szerintem a vacsorát még életükben nem szervírozták ilyen későn. Megadták a módját, szép teríték, előételnek pástétom, főételnek lazacderék, desszertnek vaníliapuding, gyertyafény, bor, meg a mi kis elcsigázott csapatunk. Jól esett a megérkezés után ez a kis kényeztetés.
Térképen:
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.