Az ember gyanútlanul letéved a gödörbe, hogy a magukat sem komolyan vevő mocskos trógereket meghallgassa, erre olyan időutazásba keveredik, amiben a trógerek között tisztikeresztes és Kossuth díjas népmesei hősök tűnnek fel, majd a megfelelő pillanatban teleport lesz az este vége. Szerencsére a saját lakásba, ami nem mindig sikerül, ám ezúttal mesterien programoztam a koordinátákat.

Na de kezdjük az elején. Fél kilences kezdést nehéz komolyan venni, sikerült is lekésni az első számot, aztán viszont elfoglaltuk helyünket a még ritkás tömegben és felvettük a Marlboro Man fordulatát. Hirtelen kiderült, hogy Szántó Faszi csak akkor ül a dobok mögé, ha legalább ötvenezer néző csápol. Ezzel a meggondolatlan kijelentésével - a zenekart vezető dobművész szerint - a következő 30 évben ezt az élményt akár jegelhetjük is, szerintem egy Népstadionos buli simán vállaható lenne.

Viszont ha már egyszer Gerdesits mester énekelne, akkor mégiscsak kell valaki a dobok mögé, aki párszáz forintos gázsiért is hajlandó csapkodni. Még jó, hogy ott volt éppen Sir Kutya, aki mellesleg az egyetlen az illusztris társaságból, akinek még egy nyamvad Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje sincs. Be is pattant a dobcucc mögé és csapkodott szorgalmasan, amíg a máskor méltatlanul háttérben maradó G. Faszi elbűvölte a közönséget és zenésztársait egyaránt. A "mocskos tróger" dallamos ismételgetésével. Hogy ez milyen egyszerűnek tűnik, pedig. A legjobb rész természetesen az volt, amikor felcsendült a "Mindenki szólózik" felhívás és egyszerre minden hangszer vad visításban tört ki, mintegy nyolc és fél perc hosszan.

Aztán a koncert után beleszaladtunk egy 20 éve nem látott baráti társaságba, akikkel felelevenítettük mindazt, amit idegeneknek nem merünk már elmesélni a bohó fiatal éveinkről. Közben folytatódott a sztárparádé is, kéhemalássan, tekintetes uraim, a már említett lovagkeresztes Kiss Tibi Gazda Bencével jelent meg, őket követte a Kossuth díjas Lovasi Dióssy Ákossal kiegészítve, mindenkinek illendően gratuláltunk a jól megérdemelt elismeréshez. (Önigazolás: nemhiába zengem az ódákat ezek szerint én sem...:)

A pincében egyre jobban "dübörögteg a paták, a paták, a pszichopaták". Legalább tíz éve nem hallgattam ezeket a számokat, de ahogy felcsendültek az első taktusok, a legtöbbnél hatalmas ovációval jöttünk rá, hogy mi ezt ismerjük. Az első osztályú vidéki srácok emlékeztettek rá, hogy "Százból ha egyszer jó az már nagyon jó", a kicsiszolt követ és az előrelátó csecsemőt nagy sajnálatunkra nem idézték fel. A közönségben mellénk sodródott még a vicces csávó a tévéből is, jól felismertük egymást. Pesze hiába nézzük lepedőnyi plazmán az arcát, az ismeretség csak egyirányú volt. Hamar megtaláltuk a közös pontot, elvégre a Sziámi összehozott minket, együtt fújtuk a szövegeket.

Végül aztán Péterfy Bori csinált egy 20.000 voltos kisülést, hihetetlen energiabomba ez a csaj, én el sem bírtam viselni és felmentünk a bárpulthoz, ott is sok volt a teendő. Be kellett programozni a lakás koordinátáit, ami pompásan sikerült is, mire lecsengett a buli, el is tűntem a gödörből, és otthon az ágyban ébredtem, frissen, fiatalosan.