A kilences indulás után szinte nulla forgalomban hamar elértem a határt, aztán Zólyom váránál megpihentem egy fotó erejéig. Besztercebányán nem mentem le a belvárosba, pedig úgy terveztem, de mire észbe kaptam, már Donovaly felé gurultam. Az erdőben kanyargó út ideális a viffernek, ezeknél csak a panorámás hegyi utakat szeretem jobban. Fél egyre értem Ruzomberok-ra (Rózsahegy), aztán innen már nyugat felé fordultam, és az egyes úton a helyenként még csak épülő autópályán nyertem egy kis időt Pozsonyig. Rajkánál négy körül jöttem vissza és kisvártatva megérkeztem Dunakilitibe.

A többiek természetesen a bejárati kocsmánál vártak, úgyhogy innen már adott volt a jó hangulat. Gyors sátorállítás után beindult az erre a hétre tervezett nomádosdi. Volt, aki a dobverők forgatása helyett horgászott (és szokásától eltérően egy méretes balin és kicsivel utána egy majd kétkilós csuka is horogra akadt, ahogy az újság is megírta). Az ország egyik legjobb hangmérnöke (na meg Laci) iszonytatóan jó bográcsos vacsorákat kanyarított. Volt lecsó, bableves, meg hasonlóan tízujj-nyalós reggelik.

Egyik nap elbringáztunk Mosonmagyaróvárra is, ami a sok útközben található kocsma miatt komoly teljesítménytúrának számít, a 15 kilométeres táv ellenére minimum négy órába tellett. A radlerek számára már sajnos nem emlékszem, de sikerült egy újabb sörösnek újat mutatni, Őszapó innen kezdve mindig ezt fogja inni...

Aztán késő éjjelig, néha háromig, négyig ment a sztorizás és egymás vérének szívása, a hét kérdése: "Mirú baszész???". A vérszívást csak mi csináltuk, szúnyogok meglepő módon egyáltalán nem garázdálkodtak. Viszont éjjelente a csitulásunk után egy öt-hat fős rókacsalád motoszkált a gondosan az asztalon hagyott ételmaradékok között. Úgy éreztem magam, mint Gerald Durrell valami afrikai szavannán, ahogy fotóztam őket a sátorból. A csapat egységesen állította, hogy egy öt kilós sonkánkat a rókák vitték el az éjjel, persze két nap múlva megkerült a hűtőbe rejtett csemege. Aztán a hétvégére befutott Sámán, a táborunk rókamentesítő kutyája. Első este több üldözésbe is belebonyolódott, majd nem jöttek többet a rókák.

A nagy nomádság mellékhatásai ellen meglátogattuk a mosonmagyaróvári Tankcsapda koncertet, ahol Lukácsék hozták a szokásos formájukat. Lenyomták tisztességesen a bulit, de nem sikerült bevadulnom az élménytől. Nálam maradnak a jó-jó kategóriában, nem bánom, hogy megnéztem, de nem is estünk szét a koncert végére.

Aztán másnap reggel bemutattuk az evezős tábor fő attrakcióját is. Határozott mozdulatokkal szálltunk vízre, három kenuval indultunk neki a Dunának. Az első kettő parádésan el is indult, mi pedig a harmadikban gyorsan elkezdtünk eszkimó-fordulást gyakorolni. A harminc centis vízben, az első evezőhúzás előtt pár másodperccel máris fejjel lefelé állt a csónak, szerencsére így még száraz pólóért is vissza tudtunk szaladni. Innen már meredeken javult az evezésünk színvonala, a többiek pedig mindig tudták, hogy közeledünk, mert folyamatos volt a szövegelés. Csak nálunk volt három kapitány a csónakban, de a végére egész jól belejöttünk.

Szombat reggel aztán csendes esőre ébredtünk, egy ponyva alatt lement a királyi reggeli és az egész délelőtt sztorizással telt. Egy üveg viszkivel varázsoltak napsütést, akik még maradtak, aztán elállt az eső, mi összecsomagoltunk és alaposan elfáradva haza indultunk, hogy kipihenhessük kicsit a nyaralást. Jó mulatság volt, most kicsit méregtelenítek és igyekszem aludni egy kicsit...