Az első idei hosszabb túra három és fél napig tökéletes móka volt, összhangban Bálna beharangozójával. Aztán közbejött egy komolyabb malőr, de szerencsére személyi sérülés nélkül megúsztuk, az anyagi kár jelentős. Na de kezdjük az elején, mert addig is volt kaland bőven.

1. nap
Reggel viszonylag pontosan elstartoltunk, aztán a határ előtti utolsó kúton a tankolás után feltűnt, hogy friss olajfolt van a Morini alatt. Olasz, ugye, és előző este volt szervizben olajcserén. Csakhogy ez nem pár csepp volt. Úgyhogy rövid oknyomozás után komolyabb szerelés következett, a légszűrőházban állt az olaj. Törlés, szike, törlés, összerakás, aztán gyerünk tovább, még csak dél körül jár... Zágrábig eseménytelen autópályázás, ott aztán kaptunk tíz perc esőt, csak a móka kedvéért.
Karlovacnál lementünk az autópályáról és élveztük a kihalt, kanyargós utakat. Senjnél Crikvenica fölött érkeztünk a tengerhez, onnan dél felé a tengerparton haladtunk majd 550 km után letámasztottuk a motorokat a szállás előtt és a vacsora alatt kellemes hangulatban osztottuk az olasz motor tulaját az olajfolyás miatt.

2. nap
A tengerparttól kicsit beljebb húzódtunk, és nagyon szép sokadrangú utakon haladtunk. A Morini néha csodás olajfüstöt köhögött a kipufogón, de zakatolt tovább rendületlenül. Aztán az egyik kereszteződésben barrikád és behatjani tilos tábla volt az úton keresztben. Alatta pedig három nyelven a felirat: "Az átjárás lehetséges". Ez ám a beszéd, mi a betűknek hittünk a kresztáblák helyett, úgyhogy kikerültük a barrikádot és továbbmentünk. Egészen addig, amíg el nem fogyott az aszfalt és földútra nem váltott a burkolat. Úgy látszik, ez idén kísért engem a horvátoknál. Aztán beleszaladtunk egy csapat munkásba, akik kézzel-lábbal elmutogatták, hogy öt kilométer a földút, és utána szembejön majd az útépítő gép, ami után megint aszfalt lesz. Menjünk, mi bajunk lehet? Mentünk is, aztán az aszfaltozógépnél szépen letereltek az útról, és abban maradtunk, hogy fél óra múlva a friss aszfalton mehetünk tovább. A gép mellett ugyanis sehogy se fértünk volna el. Alaposan megnéztük a technológiát, napoztunk, és a kis pihenő után felavattuk a szűz utat, ami még kicsit gőzölgött és rettenetesen sercegett alattunk a rálocsolt hűtővíztől.
 
Ebédre isteni croassont ettem sonkával és joghurttal, igaz, hogy egy festői Lidl parkolóban, de életet mentett. Aztán a következő kaland vagy százharminc kilométerre Dubrovniktól következett. A Morini önidítózása elég komikus jelenség, mindig olyan, mintha sose indulna be, de aztán mégis. Hát most tényleg nem. Köszörült, köszörült, alig forgatta már az önindító (mint mindig), de életnek nyoma se. Persze a csapat fele már rég elindult, mire ez kiderült, úgyhogy abban maradtunk, hogy én utánuk megyek, szerzünk szállást, a többiek meg vagy megjavítják az olaszt, vagy vesznek még egy liter benzint és felgyújtják. A szállást mi rendben elfoglaltuk, aztán persze a Morini is megemberelte magát, egy akksicserével megoldódott a mizéria és másfél órával utánunk ők is befutottak Dubrovnikba. A szállás egy kisebb sétálóutcában volt, úgyhogy teljesült a Morini álma, kávézó előtt parkolhatott vele Antera. Úgyis arra való leginkább...
Az óvárosba bementünk egy rövid sétára és egy hosszú vacsorára, a pincérnő nagyon közvetlenül igyekezett, volt kozönom, salada, viszonlátasar, minden magyartudását bevetette.

3. nap
Reggel a kikötőben, a hajók között megtankoltuk a motorokat aztán elindultunk észak felé, elvégre haza is kell jutni valahogy. Gyönyörű időben gurultunk a bámulatos tengerparti úton, kicsit erősebb forgalom volt, mint eddig, de még így is tökéletes motoros környezetet fogtunk ki. Erre a napra a "sok lúd disznót győz" elvét kihasználva több megállást és kevesebb kilométert harcoltunk ki, C morgolódott is rendesen eleinte. Az ebédet Split előtt, Omisban rendeltük, profi volt minden. Aztán fél négy körül észak felé nagyon borult volt előttünk az ég, úgyhogy egy korai megállással Primostenben letáboroztunk, és C is élvezhette a fürdést végre. Megmártózunk mi is, egész jó volt a víz. Aztán a parti kocsmában vártuk meg, amíg C kilubickolja magát, mi pedig kellemesen elzsibbadtunk a Sligovicától. Kis híján a világot is megváltottuk (ismét). A vacsora a kis dombon épült templom melletti étterem tetőteraszán igazi naplementés, kidobnivalóan giccses háttérrel zajlott.

4. nap
A mai indulás kultikus esőruhába-öltözéssel kezdődött, aztán háromnegyed óra múlva be is jött a szokásos mágia, elállt az eső, egyre inkább melegünk lett a ruházatban. Az esőben a 750 hátralévő km miatt az autópálya felé indultunk,de a tisztuló égen felbátorodva megálltunk, levettük az esőruhát, letértünk az autópályáról és hihetetlenül élvezeteset döntögettünk Karlobagig a tengerparton. Kicsit szabadjára engedtük a lovakat, többek között lehagytunk egy svájci Goldwinges párt is, akiknek még lesz szerepük, sajnos nem a jó oldalon lépnek színre.

Egy parkolóban bevártuk a csapat másik felét C-vel és K-val, a Goldwing is elgurult mellettünk, integettek is. Mi aztán szépen lelassulva gurultunk végig a kisvároson, keresve az ebédre alkalmas helyet. Amikor eljött a sakk-matt helyzet, amitől mindig tartok kicsit motorozás közben. Maximum ötvenes tempóval csorogtunk, jobb oldalon éttermek, bal oldalon nagy parkoló és néhány csónak a tengerparton. Aztán a jobb oldalon parkoló Goldwinggel a svájci nyugdíjas minden teketóriázás és körülnézés nélkül meg akart fordulni, mert a parkolóban mégiscsak jobb lenne állni. Mindezt úgy, hogy közben mi érkeztünk a főúton, de keresztben azt elzárta a batár nagy motorja. Féktávon belül volt, C rövid reflexfékezés után bele is durrant, mögöttük K épphogy kikerülte, én is komoly vészfékezés után tudtam csak kikerülni a romokat, szörnyű érzés volt végignézni tehetetlenül az egészet. Megálltunk, leugrottunk a motorról, addigra a kávézó teljes népessége meg hat rendőr is ott volt körülöttünk, mert éppen a rendőrség is ott volt két házzal arrébb. Rövid újrabootolás után C-vel sikerült kommunikálni, mindenét érezte, keze-lába mozgott, úgyhogy levettük róla a sisakot. Akkor már azt kérdezgette, hogy mi van a motorral? Előkerült egy mentőorvos is, vele nyugtattuk, hogy maradjon csak hanyatt fekve. Aztán tényleg kiderült, hogy jól van, a válla fáj, de semmi egyéb komoly. A népek jajgattak, a Goldwing keresztben elzárta az utat, a GSX eleje eléggé romokban volt, mindenfelé műanyag és fémdarabok, tájkép csata után.

C aztán felállt, kemény fából faragták, holmi 500 kilós vasdarabok nem állják útját. Kezdtünk megnyugodni, a motorokat eltakarítottuk az útból, aztán papírmunka, következett franciául beszélő svájci, magyar, horvát rendőr és németül is tudó helyi szemtanúk segítségével. A svájcit megbüntették 1500 kunára, a végén egészen megsajnáltuk, 41 éve motorozott, látszott rajta, hogy nagyon összetört lelkileg. Egyetlen szerencséje, hogy tényleg nem lett komolyabb baja senkinek, egyszerűen figyelmetlen volt, de kis híján tragédiát okozott. A GSX nem maradt járóképes, úgyhogy az utánfutó elindult érte otthonról, miután pedig kicsit együtt megnyugodtunk, a csapat maradék része (a közben szakadni kezdő esőben) elindult hazafelé. Óvatosban nyomtuk tovább, feltekeredtünk az autópálya felé egy rövid szerpentinen és aztán ledaráltuk a hátralévő kilométereket. A tizenkét fokban nem volt melegem, de aztán egy óra múlva elállt az eső, és kilencre már itthon is voltam.

Az utolsó momentumot leszámítva nagyon jó kis túra volt, C remek utakat talált ki nekünk, és még a testével is védte a csapatot, köszi a szervezést! Máskor viszont inkább vegyél egy olasz lomot, ha azt akarod, hogy ötvenen körülálljanak egy kávézó előtt, ne ilyen mutatványokat szenvedj el!